Az Apolló 13 és az idegenek.

I. rész.

Amióta az a titokzatos katasztrófa megtörtént, folyamatosan keringenek a világban a pletykák. Ezen mit sem segített, hogy évtizedekkel később a NASA segítségével sikeres játékfilm is készült az eseményről. Akik úgy érzik, “tudják a magukét”, azokat nem tévesztik meg sem a hivatalos jelentések, sem az efféle filmek.
De voltaképpen mi is történt azon az emlékezetes, végül kudarcot vallott és csaknem tragikusan végződött Hold-utazáson?
Ami csakugyan biztos...
... azok a tények. Vagyis az űrhajó indulási adatai. Az Apolló–13-at a Hold-kutatások csúcsidőszakában, 1970. április 11-én indították el, floridai idő szerint 14 óra 13 perckor. Az űrhajó parancsnoka J. A. Lovell, legénysége J. Swigert és F. Haise voltak. Az űrhajó úgynevezett hibrid pályán haladt a Hold felé. Úgy tervezték, hogy égi kísérőnkön a Fra Mauro kráter környékét vizsgálja majd át. Ha minden jól megy, a legénység két tagja egy holdkompnak nevezett járművel ereszkedik le és végez majd kutatásokat a Hold felszínén. Ez alatt harmadik társuk az űrhajóban keringve várja őket.

A hivatalos adatok szerint április 14-én – amikor az Apolló–13-as a Földtől már 329 ezer kilométerre járt (tehát jóval közelebb a Holdhoz, mint a Földhöz) – felrobbant az egyik nagynyomású oxigéntartály. A detonáció megrongálta a hajózáshoz szükséges műszerek egy részét. Az volt a legnagyobb baj, hogy emiatt szinte a teljes energiaellátó rendszer működésképtelen lett. Az űrhajósok hamar átmentek a holdi leszálláshoz magukkal vitt holdkompba. Energia híján meg sem fordulhattak, végig kellett haladniuk a pályájukon, 250 kilométer távolságban megkerülték a Holdat, majd számos életveszélyes helyzet közepette sikerült visszajönniük a Földre. Április 17-én csaknem 144 órás repülés után (a robbanás után 87 óra telt el) a Csendes-óceánon kijelölt vészleszállóhelyen sikeresen tengert értek.
Ennél többet aligha mondtak nekünk, laikusoknak. Legfeljebb apróbb és jelentéktelen részleteket hallhattunk még. Ám már akkor, 1970 tavaszán és nyarán elterjedtek a bennfentesektől származó hírek, hogy nem sokkal a robbanás előtt a NASA titkos rádiócsatornáján – amelyet elvileg kívülállók nem hallgathattak le a rejtjelezés miatt – az Apolló–13-as legénysége egyszer azt jelentette, hogy a közelben egy UFO-t látott. Vagy többet is...? Később számos hivatalos forrás – lényegében a mai napig – tagadja nem csak ezt, de még azt is, hogy lett volna egy külön rádiócsatorna, amelyen az űrhajósok a bizalmas és fontos információkat a nagyközönség kizárásával közölték volna a houstoni központtal! Márpedig erre, ha másért nem, hát sima biztonsági okokból is szükség volt! Mellesleg hivatalos források szerint az összes többi űrhajón is legalább két rádiókészülék és más-más csatornák álltak készen arra az esetre, ha az egyik rádióval valami történne. Az sem titok ma már (bár egy ideig ezt is veszettül tagadták), hogy minden amerikai űrrepülés alkalmával két hírcsatorna áll az űrhajósok rendelkezésére, de csak az egyiket tekintették “nyíltnak”, az ezen folytatott beszélgetéseket (az első holdra szállás alkalmával is így történt) a televíziós közvetítés is átvette. Így százmilliók hallhatták ezeket a beszélgetéseket a kozmosz irdatlan mélye és a texasi nagyvárosban lévő földi irányító központ között.
A másik tény: gyakorlatilag minden amerikai űrrepülést (és nyilván az oroszokat is, csak azok erről sem számoltak be) UFO-k kísérték. Miért lett volna kivétel a 13-as?
A robbanás után elhangzott az a már-már legendássá lett mondat (amit Tom Hanks szájából a filmben is hallottunk), hogy “Houston, van itt egy kis probléma”. A baj persze ennél sokkal nagyobb volt, amint az hamarosan ki is derült.
Eleinte az űrhajósok és a földiek is arra gyanakodtak, hogy egy meteor, vagyis az űrben nagy sebességgel száguldó kicsiny kődarab találta el a tartályt és ütötte át a falát.
És most lássuk azokat a tényeket, amelyeket a hivatalos körök mindmáig tagadni igyekeznek. A NASA egyes emberei, valamint űrhajósok (igen!) szintén részt vettek a kiszivárogtatásban. Szerintük a repülés 30-ik órájának 52-ik percében és 46-ik másodpercében – a titkos csatornán felvett információcsere tanúsága szerint – az Apolló–13-as egyik űrhajósa a következőt jelentette:
Apolló–13-as: “Frednek sikerült lefényképezni egy fényes tárgyat.”
Houston: “Hogyan történt?”
Apolló–13-as: “Már nem látjuk. Nyilván rotációs mozgást végez és most nem veri vissza a napsugarakat”.
Ekkor a houstoni központ másodpercek alatt a NORAD-hoz fordult. Mint ismeretes, ez az Észak-Amerikai Légvédelmi és Rakétavédelmi Parancsnokság, amelynek rengeteg radarja, antennája és egyéb műszere figyeli az eget és a világűrt a Föld északi félgömbje fölött, egy esetleges szovjet (ma: orosz) atomrakétás támadást kivédendő. Mellesleg a NORAD regisztrálja az összes földi űrhajót, műholdat és minden, a kozmoszba kijuttatott objektumot. És máris megy a hír a kozmoszba:
Houston: “Itt van a NORAD jelentése, hogy amit láttatok, az nem a mi űrállomásunk. Fred, el ne veszítsd azt a fotót!”
A 30. óra 53. perc 29. másodpercében a helyzet még komolyabb lesz. Az előző húsz másodpercben arról volt szó, hogy az űrhajósok készüljenek fel a Bennett-üstökös megfigyelésére (ami egyik feladatuk volt). De az űrhajósok nem hajlandók erről beszélni, őket továbbra is az a rejtélyes tárgy nyugtalanítja. Hát szóvá is teszik:
Apollo–13: “John, nem vagyunk biztosak abban, hogy ez egy természetes objektum lehet. Tudjátok meg a NORAD-tól, amit csak lehet, de mi úgy hisszük, hogy ez egy mesterséges objektum volt”.
Houston: “Nem értünk egyet veletek. A NORAD azt állítja, hogy az nem lehet semmilyen földi űrhajó!”
Döbbenetes az a makacsság és értetlenség, amellyel a houstoni központban fogadják a hírt. Abból a primitív logikából indulnak ki, hogy mivel a NORAD szerint azon a környéken – még elég közel a Földhöz – az űrhajósok nem találkozhattak földi készítésű űreszközzel, akkor semmilyen űreszközzel sem találkozhattak! Mert másfélék, ugyebár, nem is léteznek. Csak földi lehet, ha van ott valami. Ha viszont nincs ilyen, akkor nem láttak semmit és nem is fényképezhettek le semmit...
De az űrhajósok nem adják fel. Már csak azért sem, mert a jelek szerint ekkor – körülbelül két perccel az után, hogy lefotózták és jelentést tettek róla a Földnek – ismét megpillantották!
Ezt a következő mondatok bizonyítják:
Apolló–13: “Egyetértünk abban, hogy ez egy szabályos test, amely fémes anyagból készült. Most a Nappal szemben van, és ezért nem deríthetjük fel az alakját!”
Az érdekes beszélgetés folytatódik. Mintha Houstont is meggyőzte volna az űrhajósok kitartása a jelenség mellett. A 30. óra 54. percében tehát tovább folyik erről a beszélgetés. Houston arra kéri az űrhajósokat, hogy jól nézzenek körül és számoljanak be, mit látnak? Közbevetőleg: csaknem 31 óra alatt az űrhajónak már eleve olyan messzire kellett eltávolodnia a Földtől, hogy ott (1970-ben!) egyszerűen nem is találkozhat földi készítésű űrjárművekkel. Hiszen a pályáját is eleve úgy határozták meg, hogy esetleg a Földről más távolabbi égitestek (Mars) felé indított eszközök se kerülhessenek az útjába.
Apolló–13: “Egész idő alatt figyelünk mindenfelé... Várj csak... Fred megint elkapta... egy pillanat... No, most már látjuk és leírhatjuk”.
Houston: “Fényképezitek?”
Apolló–13: “Fred próbálkozik, de éppen én vagyok az útjában... John, az objektum körülbelül 45 fokra balra látható, felénk repül, és mögötte látni még másik három fénylő objektumot!”
Houston: “Milyen messze vannak tőletek?”
Apolló–13: “Ötven mérföldre becsüljük (92 kilométer), vagy több – nehéz ám innen megmondani!”
Houston: “Értettem. Informáljuk erről a NORAD-ot. Ti meg figyeljetek tovább!”
Apolló–13 “Az objektum elég erősen csillog, úgy tűnik, mintha fényeket villogtatna... John, ez mintha értelmes lenne, intelligens, értitek?”
A 30. óra, 55. perc, 18. másodpercében a beszélgetés már nagyon is egyértelmű. A jelek szerint Houston többé nem kételkedik. Maga James Lovell, az expedíció parancsnoka beszél, ennek bizonyítéka, hogy a houstoni irányítók egyenesen a nevén szólítják:
Houston: “Értettük, James, csak nyugalom, majd értesítünk benneteket, miről is van szó. Próbáljátok felderíteni az objektumokat, pályaadatokra van szükségünk, aztán majd itt kiszámoljuk, hogy metszik-e az Apolló pályavonalát.”
Apolló–13: “Kösz a vigasztalásért, John, mi biztosak vagyunk benne, hogy ez egy űrszonda, de a többi objektum nem illik bele a képbe. Most csak kettőt látunk, a harmadik valahol eltűnt. Útban van a Nap, nagyon éles a fénye.”
Houston: “Nem tudnátok átlőni róla egy tévéképet?”
Apollo–13: “Biztosak vagyunk benne, hogy ezek a fények nem visszaverődések. A Nap az objektumok mögött van, erősen tűz.”
Houston: “Oké, James, értem! Ugye nem vertek át minket, mint Schirra a Gemini fedélzetén?”
Apolló–13: “Figyelj, John! Még soha életemben nem voltam olyan távol a tréfálkozástól, mint ma. Most nincs Karácsony, hogy Wallyhoz hasonlóan összekeverjem az UFO-t a Mikulással.”

Hamarosan – a következő részben – megmagyarázzuk, mit is értett James Lovell parancsnok ez alatt. Most már egyre világosabb lehet mindnyájunk számára, hogy igaz: az Apolló–13-as űrhajósai nem is egy, hanem legkevesebb három UFO-val találkoztak, amelyek fényjelzéseket adtak nekik és – nyugtalanítóan ott maradtak a közelükben. Lehet, hogy figyelmeztetni akarták őket valamire? Vagy éppen ellenkezőleg – támadásra készültek...?
Nemere István:
Az Apolló 13 és az idegenek
II. rész
Az előző részben eljutottunk odáig, hogy a titkos rádióbeszélgetéseket őrző és nemrégen nyilvánosságra került szalagok tanúsága szerint a három űrhajós nem egészen 31 órányi űrrepülés után azonosítatlan repülő tárgyakkal találkozott. Az űrben lévő idegen űrhajó nem is egyedül volt, hanem legkevesebb hármat is láttak egyszerre – James Lovell, Swigert és Haise űrhajósok.
Titkos beszélgetések – vészhelyzetben
Ott hagytuk abba a földi irányítóállomás, Houston és az Apollo–13-as között folytatott beszélgetést, amikor a földiek finoman azzal vádolták az űrhajósokat, csak tréfálnak, ha UFO-król beszélnek, mint tette egykor Walter “Wally” Schirra űrhajós, aki “Mikulást” emlegetett az űrben repülve.
Nos, ehhez tudnunk kell, hogy Schirra (a Gemini–6/A hajón repült a Föld körül 1965-ben, de nem karácsonykor, hanem hetekkel korábban) ezzel a kódszóval nevezte meg a mellette elhúzó UFO-t. Nyílt rádióadásban beszélt, de senki sem vette őt komolyan – csak a NASA illetékesei, akikkel ezt előre megbeszélte. Aztán a mostani történetünkben szereplő James Lovell még 1968-ban – az Apollo–8-ason szállt Bormann és Sanderson űrhajósokkal együtt – szintén ezt a szót használta, amikor UFO-t látott. Nem árt megjegyezni azt sem, hogy azon az emlékezetes 1969-es napon, amikor Neil Armstrong és F. Aldrin elsőnek szálltak le a Holdra, szintén használtak a nagyközönség előtt ismeretlen kódszavakat.
De lássuk tovább a titkos, kódolt csatornán folytatott beszélgetést James Lovell parancsnok és a földiek között. Az időpont: a repülés 30. órája, 56. perce és 19. másodperce, amikor a földi irányítók – alig hisznek a fülüknek! – azt kérdik:
Houston: “UFO-t mondtál?
Apollo–13: “Nincs kedvem viccelni! Ismétlem, az objektumot folyamatosan figyeljük és szóljatok azoknak ott a NORAD-nál, ne játsszák meg az eszüket és mondják meg, miről van szó!”
Houston: “Hát ez nem lesz könnyű, James.”
Aztán történt a robbanás, és ki tudja, mi volt azután? Erről is ezer pletykát hallani. A földiek mindent megtettek, hogy a távolból segítsék a bajba jutott űrhajósokat. A hivatalos változat szerint az űrhajóban felrobbant egy nagynyomású oxigéntartály. Ez azonban eleve azt tételezi fel, hogy a robbanás ereje belülről hatott kifelé. Vajon csakugyan ez történt? Vagy éppen ellenkezőleg? Lássuk tovább a kódolt és titokban felvett beszélgetéseket.
Az utaztás 132. órájának 2. percének 8. másodpercében – a legénység már a holdra szálló egységben szorongott, hiszen oda kellett átszállnia a felrobbant, alaposan megsérült űrhajóból – üzenték a Földnek, hogy az egész hajójuk szétrobbant (ami persze túlzás volt, de nem annyira, mint hinnénk). Lovell és társai arról számolnak be, mit látnak a saját hajójukon kívülről:
Houston: “De ez lehetetlen!”
Apollo–13: “Sötétvörös port látunk ott, meg szilánkokat, roncsokat.”
Fél perccel később Lovell jelentette, hogy számtalan, robbanásra utaló jelet lát a roncson. Maga is csodálkozik, mert olyan erős hatást nem is tételeztek fel, mielőtt átmentek a másik járműbe és annak hajtóművével sikerült a két összekapcsolt űrszerkezetet hazafelé, a Földre indítani.
Houston: “Úgy gondoljátok, a detonáció csak belülről jött?”
Apollo-13: “Nézd csak, James, ez nekem nagyon nem tetszik.”
Houston: “Mi van?”
Apollo-13: “Hát ez nagyon szép. Azt hiszem, a középső panelbe beleállt valami. A fémlemezek belülről csavarodnak kifelé, és közöttük van egy vasdarab, ami nekünk nem tetszik. Beleállt a fémköpenybe, és nem néz ki gömbnek.”
Ezzel mintha arra célozna az űrhajós, hogy egy lövedék talált beléjük. Csak az alakja nem hasonlít ahhoz. A következő húsz másodpercben még kétszer tér vissza arra, hogy az az idegen tárgy ott gömb-e vagy valamilyen más alakú fémtárgy? Nem hasonlít az űrhajó egyetlen általuk ismert részéhez sem. De mindenképpen arról van szó, hogy ez egy lövedék, ami kívülről hatolt be az űrhajóba! Kívülről ütötte át a fém burkolatot. 132. óra 04. perc 56 másodperckor el is hangzik az egyik űrhajós szájából: “nem vagyok benne egészen biztos, de valami fémes csapódott bele a hajóba!”
Egy perccel később egy űrhajós közli a Földdel, hogy szerinte az a fém abból a valamiből származhat, amit korábban megfigyeltek. Vagyis a száz órával korábban látott UFO-ra vagy UFO-kra utalt elég világosan. Ez a mondat azt is jelentheti, hogy az Idegenek szándékosan rongálták meg és tették csaknem használhatatlanná az űrhajót. Valami okból nem akarták engedni, hogy ez a hajó eljusson a Holdra. De miért?
Miben különbözött hát az Apollo–13-as a többi Apollótól?
Makacsul tartja magát azt a hír (többször tagadták a NASA-nál), hogy az Apollo–13-as egy kisméretű nukleáris töltetet vitt magával. Ezt akarták a Holdon felrobbantani, hogy tanulmányozhassák a szeizmikus rengéseket (az előző két expedíció tagjai a Hold különböző pontjain már rengésjelző műszereket helyeztek el, és ezek rádión közvetítették eredményeiket a Földre).
Nos, ha ez igaz, akkor érthető az Apollo–13-as sajátos “balesete” is. Az Idegenek azt akarták megakadályozni, hogy ezzel a nukleáris töltettel leszálljanak az emberek és azt ott felrobbantsák. Talán a holdon lévő bázisaikat féltették?
Az út vége
Előre kell bocsátani: az útnak egyszer vége lett, az űrhajósok szerencsésen visszajutottak a Földre. De a rejtély ezzel nem szűnt meg létezni.
Már csak azért sem, mert még lett volna lehetőség átkutatni a ronccsá vált űrhajót. Ha valami más módot választanak a leszállásra, akkor talán az is megmenekül és kutathatóvá válik.
Azonban a Föld közelébe érve mindenkinek el kellett gondolkoznia azon: mi a fontosabb? Nem létezett (ahogy igazából ma sincsen) olyan eszköz, amellyel a világűrben meg lehetne menteni a bajba jutott űrhajósokat. Ha vannak is ilyen eszközök, ezek csak a földközeli pályákon működnek. 1970-ben azonban még ezek sem léteztek. Mindenki azt tartotta elsődlegesnek, hogy amikor Lovell és társai már a Föld közelébe érkeznek erősen megrongált hajójukon, amelyen alig működik néhány műszer, akkor minél hamarabb le kell őket hozni a Földre.
Ez voltaképpen érthető szempont. És sikerült is a dolog, csak éppen ára volt.
Az űrhajósok ugyanis az életmentő, bár roncs űrhajóban törtek át a földi légkörön, a hajóegyüttes másik darabja, a holdra szállásra épített és magukkal vitt holdkomp – a beléje szorult idegen fémdarabbal – elégett odafent. Ugyanis mielőtt megkezdődött a leszállási manőver, a két hajót elválasztották egymástól. Az űrhajósok percek alatt átjöttek a légkörön, nem égtek el élve – viszont a senkitől sem irányított LM-egység, vagyis a holdkomp lassan süllyedt a légkörbe. Természetesen azt is sokan figyelték műszerekkel. Éppenséggel az amerikai haditengerészet, légierő, a NASA emberei és mindennél jobban éppen a NORAD, vagyis az Észak-Atlanti Légtérfigyelő, Légvédelmi és Rakétavédelmi központ is rajta tartotta a szemét.
Lehet, sokan megkönnyebbülten fellélegeztek, amikor az a fémtömeg a légkörbe süllyedve egyre nagyobb lánggal égett, izzott és egy utolsó felvillanással el is égett minden darabja, még mielőtt az óceánba hullott volna. Vagyis a földi eredetű űrhajóban, azzal együtt égett el az az idegen lövedék, az a tárgy, amely megakadályozta, hogy az Apollo–13-as legénysége a Holdra ereszkedhessen...
Az út vége tehát nem vetett véget a titkoknak, rejtélyeknek, a soha meg nem magyarázott dolgoknak.
Mindenesetre annyiban biztosak lehetünk, hogy: 1. az Apollo–13-as legénysége több UFO-t is látott repülése során, még a baleset előtt, és 2. minden valószínűség szerint ezek egyike okozta a balesetet.
A miértről már ejtettünk szót. Persze mindenféle magyarázat könnyebb lenne, ha a NASA és egyéb hatóságok nem hallgatnának olyan makacsul sem erről, sem más furcsa és mindmáig megmagyarázatlan ügyről.
Másfelől pedig talán többet tudhatnánk akkor is, ha végre valamelyik űrhatalom venné magának a fáradságot és harminc év után ismét embereket küldene a Holdra. Teljesen érthetetlen ugyanis, hogy ennyi ideje egyetlen expedíciót sem szerveztek oda. Nem lehet magyarázat az a sokfelé hangoztatott vélekedés, hogy “a Holdon már nincs mit felfedezni”. Ez már csak azért is mellébeszélés, mert vagy száz éve – de az utolsó évtizedben aztán főleg! – számos rejtélyes, megmagyarázatlan dolgot fedeztek fel ott a csillagászok és az amatőrök. Ideje lenne megtudni hát, kik okozták az Apollo–13-as katasztrófáját – de úgy, hogy ha a Holdra nem is juthatnak el az űrhajósok, azért élve visszaérjenek a Földre. Akik ezt ilyen mesterien megoldották, azok nem ellenségeink. De vajon a barátaink-e? És mikor engedik meg, hogy titkaikról lerántsuk a leplet? Ezt ma még nem tudhatjuk.
Mindenesetre ne feledjük Eugene Cernan amerikai űrhajós (“Gemini–8 – másodpilóta, “Apolló–10” – a holdkomp pilótája, “Apollo–17” – parancsnok) szavait. Ő ugyanis nem akárki ezen a téren, maga is látta a Holdat nagyon közelről. Amikor már szabad volt beszélnie, többek között a következőket mondta:
“Lehet, hogy a Hold sokat mesélhetne nekünk egy ősi civilizációról, amely nem földi eredetű. Ám ez a civilizáció nem a Holdon él, hanem teljes bizonyossággal – valahol a Galaktikában...”