Az első európai tengerészek akik a XVIII. század elején érkeztek a Húsvét- szigetre, nem hittek a szemüknek. A Földnek ezen a kicsiny darabján 3600 kilóméterre Chile partjaitól, keresztül-kasul a szigeten száz és száz különös és félelmetes szobor meredt az égnek.

Acélkemény vulkánkőzetből kivágott, tízezer tonnás, masszív sziklák voltak ezek, olyan helyeken, ahonnan kibányászni sem lehetett őket.

Az óriási alakok százai, tíztől húszméteres magasságig és ötven tonna súlyig még ma is provokálóan merednek ránk, mint valamiféle robotok, amelyek arra várnak, hogy újra üzembe helyezzék őket.

Ezeknek az ember formájú kolosszusoknak valamikor kalapjuk is volt, de ez nem segítette elő származásuk megfejtését. A tíz tonnás kőkalapot más helyen találták meg mint a testet. Egyes kolosszusokon annak idején fatáblácskák is voltak, amelyekre sajátságos hieroglifákat véstek.

Sajnos ezek nagy része eltűnt, és mára már a világ múzeumaiban jó, ha tíz található belőlük, felirataikat azonban máig nem sikerült megfejteni. Thor Heyerdahl ezen a misztikus szigeten vizsgálataival három eltérő kultúridőszakot különböztetett meg.

A három közül a legrégebbi látszott a legtökéletesebbnek. A Heyerdahl által talált faszéndarabokat az időszámításunk szerinti 400. évre datálták. Az azonban nem lehetett bizonyítani, hogy a tűzhelyek és csontmaradványok valamilyen kapcsolatban vannak a kőkolosszusokkal.

A sziklafalakon és kráterszéleken Heyerdahl felfedezett több száz befejezetlen szobrot. Egyszerű kőbalták és kőszerszámok ezrei hevertek szanaszét, mintha a munkát hirtelen abba kellett volna hagyni.

A Húsvét-sziget nagyon messze esik minden világrésztől és civilizációtól. A mai szigetlakók jobban ismerik a Holdat és a csillagokat, mint bármely más országot. A szigeten, a vulkáni kőzet e kicsinyke darabján egyáltalán nem nőnek fák.

Az a szokványos magyarázat tehát, hogy a kőóriásokat fagörgőkkel szállították a helyükre, ezúttal sem elfogadható. A szigeten ugyanis alig több mint kétezer ember tápláléka terem meg. Jelenleg (1990-ben) a Húsvét-szigeten csupán néhány száz bennszülött él.

Hajójárat ami esetleg a kőfaragóknak az élelmet szállította volna, az ókorban elképzelhetetlen. Kik vájták hát ki ezeket a hatalmas szobrokat a sziklákból? Hol és hogyan végezték a megmunkálást, és hogyan szállították a helyükre?

Mivel és hogyan formázták, csiszolták és állították fel őket? Hogyan helyezték rájuk a ráadásul mindig másfajta kőből kifaragott kalapot?

Ha elegendő fantáziánk volt ahhoz, hogy Egyiptomban még megpróbáljuk elképzelni az óriási rabszolgasereget, az a Húsvét-szigetre vonatkozóan eleve kizárható, ugyanis nincs hozzá elegendő ember.

Maximálisan kétezer ember semmilyen körülmények között sem tudta volna kifaragni ezekez az kőkolosszusokat, különösen nem a helyszínen talált kőszerszámokkal.

Képtelenség tehát, hogy a feltételezett kétezer ember el tudta volna végezni ezt a munkát. Akkor hát kik, mi célból? Miért körben, a sziget szélén állnak a szobrok, és miért nincs egy sem a belsejében? És milyen kultuszt szolgálhattak?

Sajnos a nyugati misszionáriusok még a Földnek ezen a kicsi pontján is tettek róla, hogy az idők sötétje sötét maradjon. Elégették a fatáblácskákat a hieroglifákkal, megtiltották a régi istenek kultuszát, elpusztítottak minden hagyományt.

De bármilyen alapossággal végezték is dolgukat, mégsem tudták megakadályozni, hogy a bennszülöttek szigetüket még ma is ne "a madáremberek országának" nevezzék.

És a szájhagyomány úgy tudja, hogy az ősidőkben ide repülő emberek érkeztek, és tüzet gyújtottak. A nagy kimeredt szemű repülő lények legendáját látszanak megerősíteni maguk a szobrok is. Akaratlanul is felmerül a párhuzam a Húsvét-sziget és Tiahuanaco között.

Itt is, ott is találunk kőóriásokat, hasonló stílusban megformálva. A gőgös arcok mindkét helyen jellemző a figurákra. Amikor Frabcisco Pizarro 1532-ben az inkákat Tiahuanacoról kérdezte, azok elmesélték, hogy egyetlen ember sem látta másként Tiahuanacót, mint romokban, mert az még az emberiség éjszakájának idején épült.

Hagyományok szerint a Húsvét-sziget között több mint 5000 km. Egyáltalán hogyan lehetett volna hatással az egyik kultúra a másikra? Talán a preinka mitológia adhatna erre valamilyen útmutatást. Teremtő istenűk Viracocha, ősrégi és alapvető istenség.

A hagyományok szerint Viracocha akkor teremtette a világot, amikor az még sötétségben volt, nem volt napja, kövekből kifaragott óriásokat teremtett, akiket, ha nem volt megelégedve velük, hatalmas vízáradattal elsüllyesztett, majd megparancsolta, hogy a Titicaca- tó fölött felkeljen a Nap és a Hold, mire a Földön megszületett a világosság.

Ezután egészen pontosan így olvasható, hogy az isten Tiahuanacóban emberi és állati alakokat formázott agyagból, és élete lehelt beléjük. Ezek után megtanított őket a beszédre, mindenfajta foglalkozásra, és művészetekre.

Majd néhány kiválasztottal különböző földrészekre repült, és ezeknek ezután ott kellett lakniuk. Mindezek lebonyolítása után Viracocha isten két sgítőtársával együtt sok országot beutazott, hogy megnézze, miképpen élnek a teremtményei, és hogy betartják-e a rendelkezéseit.

Viracocha öregembernek öltözve vándorolt az Andokon keresztül, majd a tengerparton. Néha előfordult, hogy itt vagy ott nem megfelelő fogadtatásban részesítették. Emiatt Cachában annyira megharagudott, hogy dühében lángra lobbantott egy sziklát, amitől az egész ország égni kezdett.

A hálátlan nép ekkor a bocsánatáért esedezett, mire ő a lángokat egyetlen mozdulattal eloltotta. Viracocha ezután tovább vándorolt, de előtte még tanácsokat és parancsokat osztogatott, tiszteletére pedig templomokat emeltek.

Végül az isten a parti tartományban, Mantában elbúcsúzott teremtményeitől, és a hullámokon át eltűnt az óceán fölött, előbb azonban megígérte, hogy egy napon majd visszatér.

A spanyol konkvisztádorok, akik Dél és Közép-Amerikát meghódították, mindenütt beleütköztek Viracocha mondájába. Hallottak a nagy fehér emberekről, akik valahonnan az égből jöttek. Ezek a napfiak megtanították az itt élőket mindenféle mesterségre, majd eltűntek.

De minden legendában amit a spanyolok hallottak, szó volt az ígéretről, hogy a Nap fiai egyszer még visszatérnek. Az amerikai kontinens minden bizonnyal egy egészen ősi kultúra otthona, de a pontos tudásunk Amerikáról alig több, mint ezer esztendőt fog át.

Tökéletes rejtély számunkra, hogy az inkák Peruban miért termesztettek gyapotot időszámításunk előtt 3000 évvel, holott nem ismerték a szövőszéket. A maják utakat építettek, de nem használtak kocsit, és még kereket sem ismerték.

Úgy tűnik, hogy elődeink szívesen hurcolásztak hegyeken és völgyeken át hatalmas kőszobrokat. Stonehenge építői a kőtömböket Délnyugat-Walesből szerezték be. A Húsvét-sziget kőfaragói is a felállítás helyétől egészen távol eső kőfejtőben faragták készre szobraikat.

Mai tudásunkkal nem tudjuk megválaszolni ezeket a kérdéseket, miként azt sem, hogy hogyan kerültek ezek a helyükre.

Elődeink különös népség lehetett. Láthatóan szívesen végeztek kényelmetlen munkát, és emeltek szobrokat mindig a leglehetetlenebb helyeken.
Csupán valamilyen kedvtelés volt ez fáradságos életük folyamán?

Nem kívánjuk ilyen ostobának tartani múltunk nagy mestereit. Minden bizonnyal valamilyen hagyomány szerint kellett eljárniuk, amely teljes pontossággal meghatározta a művek helyét.

Arról is meg vagyunk győződve, hogy mindenütt, ahol az emberiség hatalmas régi építményeit megtalálták, múltunknak legérdekesebb és legjelentősebb maradványai még felfedezetlenül nyugszanak a föld alatt.

Mégpedig olyan maradványok, amelyek fontosak lehetnének űrutazásaink távolabbi, meghatározó fejlődéséhez