Mit látunk a túlvilágról?

A spirituális világban sok olyan kérdésre is választ kaphatunk, amelyek eddig nyomasztó súllyal nehezedtek a hétköznapjainkra, és kiábrándultsághoz, depresszióhoz vezethettek. Ha az a sorsunk, hogy itt a Földön spirituális lényekké váljunk, akkor mi lesz a történet többi részével: a születés és a halál folyamatával? Mit fogunk felfedezni arról a dimenzióról, ahonnan érkezünk, és ahová visszatérünk, ha ideát lejárt az időnk?

A múltban a túlvilágról karikatúraszerű képzetünk volt, felhők között hárfázó, bájos angyalkákkal, mert a halál rejtélyét tagadó pszichológiai hozzáállásunk nem tette lehetővé, hogy részletekbe menően elmélyedjünk a témában. A közelebbi vizsgálat azt jelenti, hogy szembe kell néznünk saját halálunkkal, mint valóságos eseménnyel, erre pedig az emberi kultúra, legalábbis a nyugati része, nem tudott időt szakítani.

Csakhogy, mint láttuk, a huszadik század közepén a humanista pszichológia koptatni kezdte ellenállásunkat. Kezdünk szert tenni arra a képességre, hogy a halált ne csak az élet természetes részének lássuk, hanem részletesen megismerjük azt is, mi történik ebben a folyamatban. Az utóbbi évtizedekben kultúránkat elárasztotta az új információ. A halál közeli élménnyel foglalkozó könyvek egész sora jelent meg, első kézhól való beszámolókat kínálva olyan emberektől, akik bizonyos ideig a klinikai halál állapotában voltak, majd visszatértek az életbe. A legtöbben azt állítják: azért tértek vissza, mert úgy érezték, vagy azt mondták nekik, hogy még vannak tennivalóik.

Sok kérdés vár még válaszra, de a túlvilággal kapcsolatos információ egyre szélesebb körben terjed, így egyre tisztább képünk van a halálról, és ez a tudás mind szélesebb távlatban mutatja meg földi életünket, evolúciónkat is.

A halál közeli élményben az az elképesztő, hogy a legtöbb olyan ember, aki a halálból tér vissza, ugyanúgy írja le azt, ami történt vele. Sokan például arról számolnak be, hogy elhagyták testüket, és a halálos ágy vagy a baleset helyszíne fölött lebegtek, figyelték az újraélesztési próbálkozásokat, és pontosan fel tudták idézni az ott elhangzott szavakat, amelyeket a jelenlévők később igazoltak is.

Némelyek a kórház környékén maradtak egy ideig, csak aztán tették fel a kérdést: “És most merre?” Ez a kérdés sok esetben mozgás érzetét keltette bennük; olyan helyre kerültek, amelyet egyöntetűen fényalagútként érzékeltek. Mások a haláluk után nem is néztek körül, hanem azonnal indultak ebbe az alagútba.

Az alagút némelykor várakozó- vagy pihenőhelyre vezet, ahol az elhunytat mérhetetlen szeretet és béke önti el. Gyakran korábban eltávozott rokonai, barátai veszik körül, és elmagyarázzák a helyzetet; többnyire úgy érzi, hogy hazaérkezett, és nem akaródzik visszatérnie a földi dimenzióba.

A halál közeli élményt átélt emberek egy ponton szinte mind megtapasztalják azt az élményt, amelyet általában életszemlének szoktak nevezni. Utána néha választhatnak, hogy maradni akarnak-e, vagy visszatérnek. Máskor kifejezetten azt mondják nekik, hogy vissza kell térniük, és elmagyarázzák azt is, hogy miért. A halál közeli élményen átesett emberek szinte mindegyike világos látomást látott arról, hogy mi tennivalója van még a Földön.

A halál közeli élmény kivétel nélkül mindegyikük életét radikálisan megváltoztatta. A legtöbben inspirációban, szeretetben gazdag, önzetlen étetet élnek.

Az életszemle a halál közeli élmény egyik legizgalmasabb mozzanata. Aki átélte, arról számol be, hogy egész élete lepergett a szeme előtt, nem is úgy, mint egy film, inkább, mint valami eleven hologram. A legnagyobb részletességgel láttak mindent, és életükről nem mások, hanem ők maguk mondtak ítéletet. Olyan volt, mintha tudatuk kitágult volna, és egyesült volna egy nagyobb, isteni értelemmel.

A halál közeli élményt megtapasztalt emberek szerint az életszemle során innen, a magasrendű megértés kilátópontjáról megértik téves döntéseiket, és rájönnek, mi lett volna a jobb megoldás bizonyos helyzetekben. Az életszemle gyötrően fájdalmas és mámorosan örömteli élmény, attól függően, hogy éppen mit lát az ember.

Így van ez megfordítva is: átélik a másoknak adott örömöt és szeretetet is, mintha benne lennének az illetőben. Az empátiának ennek a rendkívül intenzív szintjéről a halál közeli élményen átesett emberek többsége úgy tér vissza az életbe, hogy szilárdan elhatározza, nem követi el még egyszer ugyanazokat a hibákat, és sokszorta többet fog segíteni másoknak