Nemere István: Nukleáris katasztrófa vagy UFO. Néhány szakértő számára nem titok, amiről itt alább szó lesz. Az eset az ufológia fejlődése szempontjából a sokat ígérő 1947-es évben történt, amikor rengeteg esemény és folyamat rakódott egymásra. Talán első ízben történt meg, hogy egy nagyhatalom a saját politikai céljainak szolgálatába állította az UFO-k ügyét. Lássuk a tényeket. Illetve azt, amit tényeknek hittek akkor, és amit több mint fél évszázadon keresztül tényként ismertünk, hiszen az esemény beivódott az ufológiai irodalomba, de nem csak oda. Megtalálható már a Bermuda-háromszögről szóló könyvekben is. 1947. június 21-én az Egyesült Államok nyugati partvidékén, a Washington állambeli Tacoma partjai előtt, a Maury-sziget közelében egy hajó haladt. A jármű a tacomai kikötő egyik vontatóhajója volt. A jármű kapitánya (Harold A. Dahl, a szerk.) és pár fős legénysége mellett a fedélzeten volt a kapitány tizenéves kisfia is. Ez a partvidék közel van a kanadai határhoz, és két fontos nagyváros is található errefelé: az amerikai Seattle és a kanadai Vancouver. A hajó kapitánya későbbi elmondása szerint fényes nappal a következőt észlelte: hat diszkoszhoz hasonlatos objektum repült az égen, méghozzá úgy, hogy egy hetedik körül szálltak, köröztek. Ez a hetedik olyan volt, mint az amerikai fánk (vagyis középen lyukas volt, akár az autókerék belső tömlője, és nagy lánggal égett). Szemlátomást bajban lehetett, mert egyre alacsonyabban repült. Egy bizonyos pillanatban, mintha közös parancsra cselekednének, a hat kísérő hirtelen szétrepült a szélrózsa minden irányába, a hetedik, nehézkesen repülő tárgy pedig szétrobbant. Világos, vakító láng tört ki belőle, darabjai messze szálltak. Kriston Endre illusztrációja De nem elég messzire, mert néhány izzó fémdarab az éppen alant haladó hajóra is jutott, ahol a kapitány fiát megsebezte a kezén, vele lévő kutyáját pedig megölte egy szilánk. Persze az ismeretlen jármű legtöbb része sisteregve zuhant a tengerbe. Eddig ez egy tipikus UFO-katasztrófa. Ha hiszünk a szemtanúknak, akkor a látványt, az eseményt úgy is értékelhetjük, hogy hét UFO szállt együtt, de egyikük bajba került, a többiek próbáltak segíteni rajta, de aztán – amint információt kaptak arról, hogy a bajba jutott hajó fedélzetén közel a katasztrófa –elmenekültek, mert segíteni már úgysem tudtak rajta. Valami egészen más történt? A Maury-szigeti incidensre nem derült volna fény, ha a hajó legénysége nem jelenti az ügyet. Már csak azért is, mert a kapitány kisfiát sérülése miatt kórházba kellett vinni, azonfelül a legénység egy tagja néhány fényképet is készített az ismeretlen járművekről. Ne felejtsük el: mindez csak pár nappal előzte meg Kenneth Arnold elsőnek tartott “UFO-látását”. Jegyezzük meg ezt is, mert fontos lesz hamarosan. Egy évtizedekkel később Londonban megjelent műben (H. Evans–J. Spencer: UFOs 1947-1987. The 40-year Search for an Explanation) már egészen mást olvashatunk. A szerzőknek ugyanis sikerült közel férkőzniük az amerikai Atomenergia Bizottság irataihoz. A Bizottság, rövidítve KEA akkoriban majdhogynem állam volt az államban. Ez a szervezet még a hazai titkosszolgálatok elől is védve volt, különösen akkor, amikor gyanították, hogy az FBI-t és az akkor létező egyéb titkosszolgálatokat (a CIA-t akkor még nem hozták létre) már nagyon is “átjárták” a szovjet ügynökök. A KEA tehát mindentől elzártan létezett, és okulva abból, hogy a Manhattan-terv (az első, Japánra ledobott amerikai atombombák készítése) legtöbb részletét is megszerezte a szovjet kémszolgálat, igyekeztek a szervezetet a lehető legszorosabban elzárni a külvilágtól – még az USA-n belül is.) Nos, az iratokból a szerzők szerint az derül ki, hogy a Maury Island mellett a kritikus időpontban haladó hajó fedélzetéről a szemtanúk nem UFO-kat, hanem különleges rendeltetésű, radioaktív anyagokat szállító repülőgépeket láttak! Hogy akkor miért állították, hogy diszkosz alakú tárgyakat láttak – majd később elmondjuk. Ne feledjük, akkor még nem tört ki a nagy amerikai UFO-láz, ezek az emberek mégis repülő korongokat láttak és nem szokványos repülőgépeket – állították. Az ellentmondás nem valós, amit hamarosan be is bizonyítunk. A szerzők nem kevesebbet állítottak, mint hogy 1947-ben a KEA illegális atomhulladék-temetéseket rendezett – az óceánban! Titkolni akarták ugyanis a nukleáris kísérleteket, fejlesztéseket sőt azt is, hogy már szinte “sorozatban” gyártják az atombombákat. Ez a hadititok mindennél többet megért a hidegháborús időszak kezdetén. Azért, hogy ezt a projektet mindenképpen eltitkolják a világ (és még saját szövetségeseik) előtt is, a korabeli amerikai államvezetés mindenre kész volt. Még arra is, hogy egy nukleáris katasztrófát UFO-incidensnek állítson be! Az újabb keletű állítás szerint az történt, hogy a KEA megbízásából több repülőgép nukleáris, “forró” hulladékot vitt fedélzetén. Ehhez hasonló műveleteket rendszeresen végeztek. A kialakult gyakorlat szerint több gép repült egyszerre, és az óceán fölött egy helyen a speciális gépekből – akár bombázás alkalmával – kidobták a fertőző rakományt. Akkor még nem nagyon voltak tisztában azzal, hogy ez micsoda gigantikus környezetszennyezést jelenthet. A szemtanúkkal teli hajó kapitányát különben egy nappal később felkeresték a KEA vezető beosztású hivatalnokai. A légierő pedig két magas rangú katonatisztet küldött Tacomába azzal, hogy vizsgálják ki a katasztrófa körülményeit. Nagyon is szimptomatikus, hogy a tisztek a vizsgálat után hazafelé tartva egy máig megmagyarázatlan légi balesetnek estek áldozatul – életüket vesztették, és az általuk készített vizsgálati anyag is megsemmisült... A nyomok eltűntetése Az a helyzet – mondják a hozzáértők –, hogy az amerikaiak túlzásba vitték a titkolózást. Amilyen naivak tudnak lenni sokszor ma is – hiszen egyes háborúk tervét a napilapok, hírügynökségek és tévécsatornák már nem napokkal, de hetekkel vagy hónapokkal az esemény előtt megszellőztetik –, olyan elvakultan tudnak titkot tartani, ha ahhoz minden egyéb feltétel teljesül. Márpedig 1947-ben sokkal könnyebb dolguk volt. Hiszen még tartott a háborús pszichózis, ugyanakkor az emberek már ösztönösen is érezték, hogy jön egy furcsa, azelőtt soha nem tapasztalt újabb küzdelem. A hidegháború, amelyben egy nagy ellenféllel került szembe az Egyesült Államok, és minden erőfeszítésre szükség lesz, hogy attól megvédje magát. A védekezés egyetlen hatásos eszköze – hitték akkor és még évtizedekkel később is – a nukleáris fegyver. Az atombomba, amit később (részben) a még hatásosabb hidrogénbombára cseréltek. Ez, és csak ez lesz képes feltartóztatni a világot meghódítani szándékozó, Sztálin vezette szovjet diktatúrát. Nos, ehhez nemcsak azt kellett eltitkolniuk, hogy hol járnak a kísérletezésben a nukleáris fegyverek terén, de azt is, hogy hol vannak az ezzel foglalkozó intézmények. Minden okuk megvolt rá különben, mert akkoriban (mint az mára világosan kiderült) a szovjet ügynökök valósággal elárasztották az Egyesült Államok területét. Mindenfelé dolgoztak, szimatoltak, amerikaiakat szerveztek be, hivatalos anyagokat néztek át. Az ellenség is tudta persze, milyen jelek alapján lehet következtetni arra, hogy van valahol egy (vagy több) tudományos kutató intézet, üzem, gyár, ahol hasadóanyagokkal foglalkoznak. Figyelték, merre járnak gyanús külsejű szállítóautók, merre visznek furcsa szerkezeteket a vasúti vagonok, melyik kikötőben mit rakodnak be vagy ki a hajókból? És lesték, hol történnek balesetek, amelyek magukon hordozzák a sugárveszély jeleit. Ekkor már elég könnyen behatárolhatták volna egy-egy ilyen titkos nukleáris üzem hollétét, termelési profilját és egyéb paramétereit. A titoktartást az emberi tényezőn kívül (magyarul: az ott dolgozók szája eljárhat családi körben, barátok közt, kocsmában...) egy másik dolog veszélyeztette leginkább. Ez pedig nem volt más, mint a nukleáris hulladék kérdése. Mint ismeretes, a hasadóanyagokkal foglalkozó kutatóintézményekben, valamint a már működő atomenergetikai erőművekben sok hulladék keletkezik, amelyek elhelyezése még ma is nagy gondot okoz szerte a világban. 1947-ben azonban inkább az volt a veszély, hogy ha bárhol az Államok területén helyezik el a veszélyes hulladékot, arról tudomást szereznek a szovjet kémek! Ezért arra gondoltak, hogy a hadsereg (konkrétan a légierő) speciálisan erre a célra átalakított szállítógépek segítségével a titkos üzemekben folyamatosan keletkező és eltávolítandó nukleáris hulladékot eltávolítja az Államok területéről, és valahol semleges helyen, nyom nélkül eltünteti. Akkoriban az látszott a legjobbnak, hogy a gépekről az óceán fölött kidobják a hulladékot és – mint hitték – ezzel letudták a gondot. Katasztrófa a levegőben – és a földön A helyszínen tehát valószínűleg ez történt: Nem hét – mint a szemtanúk látni vélték – hanem négy vagy öt különlegesen átalakított repülőgép haladt nyugat felé. Éppen elhagyták a kontinens fölötti légteret, és Maury Island fölé értek, amikor az egyik gép kigyulladt. A szemtanúkat az téveszthette meg, hogy a gépeket átalakították, páncélozták és másféle rakteret alakítottak ki, ami miatt azok körvonalai is megváltoztak. Talán ezért nézték őket diszkosz alakúnak..? Vagy más okból? Erre hamarosan kitérünk. Az égő gépet körülvették társai. Mivel a pilóták tisztában voltak vele, hogy mi a rakomány, az szóba sem kerülhetett, hogy kényszerleszállást végezzenek egy szárazföldi katonai vagy polgári repülőtéren. Az efféle esetekre már előre megkaphatták a szükséges instrukciókat. Nyilvánvalóan különlegesen magas fizetést kaptak ezekért a repülőutakért, ezzel együttjárt viszont az is, hogy katasztrófa esetén könnyen odaveszhetnek. Hiszen egy kigyulladt gépet csak a tengerre tehettek le, vagy rosszabb esetben lakatlan szigetre, ha sikerül. Nem volt szabad baj esetén elhagyniuk a gépet. Erre talán nem is volt lehetőség, legalábbis ebben az esetben nem. Ugyanis a pilótáknak a veszélyes anyaggal teli gépet minél messzebb kellett vinni a szárazföldtől! Nem az ő hibájuk, hogy nem sikerült elég messzire menniük. Az égő gép legénysége alighanem úgy döntött, hogy Maury Island fölött kidobja a rakományt, és akkor talán még sikerül visszajutniuk egy repülőtérre. A társaik, akik mellettük repültek, kitartottak egészen addig az időpontig, amikor az égő gép helyzete reménytelenné vált. Rádión parancsot kaphattak, hogy azonnal távolodjanak el az égő, sőt már szinte fáklyaként lángoló gép közeléből. Ezt látták lentről a hajón lévő tanúk is. Állítólag fényképek is készültek... A pilóták már nem tudták eléggé magasan tartani a gépet, az folyamatosan veszített magasságából, majd – Maury Island fölött átrepülve – a tenger fölött felrobbant. A pilóták nyilván odavesztek. Mire ez bekövetkezett, a többi szállítógépnek nyoma veszett. Nem világos – mert erről nincs adat –, hogy végül is a többiek kimentek-e az óceán fölé és megszabadultak-e rakományuktól (ami valószínű), vagy visszajöttek, és egy titkos bázison földet értek. Az esetről hírt szerzett Paul Lance és Raymond Palmer. Előbbi újságíró, utóbbi egy chicagói lapkiadó volt, akik a szemtanúk értesítésére azonnal Tacomába repültek. Lance másnap délelőtt áthajózott a lakatlan Maury Island szigetére is, ahol azelőtt soha nem járt semmi és senki. Most azonban hamarjában kifeszített szögesdrót-kerítésbe ütközött, ahol ilyen táblák fogadták: PROPERTY OF THE US GOVERNMENT – KEEP OUT! (“Az Egyesült Államok kormányának tulajdona – Tilos a belépés!”). A sziget környékén lakók is csodálkoztak ezen, meg a sok katonán, akik ellepték a szigetet. A katonák nyilván törmelékeket, fémeket kerestek. Talán azért is, hogy kiderítsék, mi okozta a gép katasztrófáját. Ma már tudjuk, hogy a hanfordi urán-plutónium-üzemből vitték a hulladékot a Csendes-óceánba. Hogy ezt eltitkolják, a sereg megszállta az egész szigetet és átkutatták, hátha oda is jutott a nukleáris hulladékból. Ha volt is ilyen, azt gondosan eltakarították és sohasem adták semmi jelét annak, hogy nukleáris szennyezés történt volna azon a vidéken. Mai tudásunk alapján nyugodtan kijelenthetjük: ez volt a békeidők első nukleáris katasztrófája, amit aztán roppant ügyes, mondhatni földönkívüli módszerrel titkoltak el a világ elől! Az UFO mint ürügy Ugyanis amikor az újságírók már szaglászni kezdtek az ügy körül, vagyis másnap, 1947 június 24-én valóságos bombaként robbant be a köztudatba a szenzáció: egy magányos pilóta valahol a hegyek fölött kötelékben repülő, fémesen csillogó, korong alakú tárgyakat, vagyis akkor szóhasználattal “repülő csészealjakat” látott! Ezt használták ki az amerikai hatóságok. A KEA-nak akkoriban volt akkora hatalma, hogy saját céljai érdekében – kongresszusi, kormánytól való felhatalmazással – mozgassa a hadsereget és számos civil hatóságot. Nem látszott nehéznek kihasználni az alkalmat és azt állítani, hogy a vontatóhajó legénysége is UFO-kat látott! Mi sem volt egyszerűbb, mint a KEA embereinek “elbeszélgetni” a néhány szemtanúval. Akiktől természetesen elvették a fotókat, majd némi szelíd agymosással tudatosították bennük, hogy nemcsak Kenneth Arnold látott UFO-kat, hanem ők már egy nappal korábban tanúi lehettek a földönkívüli űrhajók látogatásának! Azok pedig egy kis idő után maguk is elhitték a dolgot, és attól kezdve a Maury Island-i incidens bevonult az UFO-kutatás irodalmába is. Azt az UFO-katasztrófát tehát a KEA szakemberei gyártották és hitették el. Több mint fél évszázadig sokan meg is voltak győződve arról, hogy azokban a napokban és hetekben látott “repülő csészealjak” sorozatába kell beilleszteni azokat is, amelyeket a Maury Island tájékán pillantottak meg a szemtanúk. Nem ez volt az utolsó eset, amikor a politika közbeszólt. Kényelmes ürügynek látszott, hogy a katonai és polgári hatóságok UFO-kra hivatkoztak akkor, amikor nem akartak nyilvánosságra hozni egy-egy titkos kísérletet, folyamatot vagy eseményt. A Szovjetunióban sem volt ez ritkaság. De még inkább az Egyesült Államokban, ahol aztán akkoriban a dolog kezdett majdhogynem “normálissá” válni. Gondoljunk csak a Roswell-i esetre, amit a szakértők, kutatók egy része szintén ürügynek tart csupán. Még a második világháború után, különösen 1946-47 táján az oroszok rakéta-kísérleti területnek használták egész Skandináviát. Az akkor még védtelen északi semleges államokra kísérleti rakéták százait lőtték ki, ott azokat sokan valamilyen földönkívüli repülő szerkezeteknek hitték. Amikor a svéd kormány tiltakozott, az orosz diplomaták csak a vállukat vonogatták – ők nem tudnak semmiféle rakétákról... Ami Roswellben történt, az említett, Mauyr Island-i ügyet nyomozó szerzők szerint szintén egy KEA-ügy lehetett. Vagyis Roswellben is egy nukleáris rakományt szállító gép zuhant le, nem UFO. Ezért zárták le és ürítették ki az egész területet. És nem véletlen, hogy az egyik katonai szóvivő úgymond “elszólta magát” és “beismerte”, hogy UFO volt a szerkezet. Aztán másnap mindezt visszavonták és segítettek elterjeszteni (azóta is sikeresen), hogy miféle furcsa, nem szokványos és nem földi járműre valló tárgyakat és jelenségeket tapasztaltak a helyszínen kutatók... Roswellben egy B-29-es, atombombát szállító gép zuhant le. Rakománya szerencsére nem volt beélesítve, ezért fel sem robbanhatott. Maury Island fölött viszont – állítják a kutatók újabb nyomozásuk eredményeképpen – nukleáris hulladék semmisült meg, ami igen nagy veszélyt jelenthetett volna a környező két, milliós nagyváros, Seattle és Vancouver lakói számára. Az Atomenergia Bizottság ezért folyamodott az UFO-meséhez, amelyhez ily módon nem kellett csatlakoznia, magyarázatot fűznie. Ráadásul titkosíthatta az egész ügyet, és a világ azt hitte, az UFO-k miatt nem beszélhet erről senki már vagy fél évszázada... Mi több, az egészet elintézhette egyetlen jelképes kézlegyintéssel is: “Már megint ezek a fantaszták, akik holmi földönkívüli tárgyat vélnek látni az égen...!”