Trethon Judit: Rejtélyes üzenet. A földönkívüli élet létezésének megdönthetetlen bizonyítéka? Mindenkinek, akit illet: Azért küldöm el ezt az üzenetet, mivel félünk attól, hogy történhet velünk valami, ráadásul külön felszólítottak minket arra, hogy hozzuk nyilvánosságra az esetet. Két barátommal együtt kempingeztünk, amikor idegen lények jöttek oda hozzánk, átadták nekünk a földönkívüli élet megdönthetetlen bizonyítékát, és megkértek minket, hogy tudassuk az emberekkel: van élet a kozmoszban! Az esetről 30 perces videofelvételt készítettünk – erre az idegenek kértek meg, akik szólnak a világhoz ezen a szalagon. Átadtak nekünk valamiféle lemezt és egy könyvet, amely különös, szimbolikus jelekkel van teleírva, de mellékelték 10 földi nyelven a fordítását is. Az idegenek szerint ez az a bizonyíték, amire olyan régen várunk. Másolatot készítettünk a videóról és a vastag könyvről is. Ezeket elküldtük azokra a címekre, amiket az idegenek mondtak. Felsorolták az illetők nevét, voltak köztük egyetemi professzorok, hírügynökségek, a CIA és az FBI. Abban az esetben, ha történne velünk valami, mielőtt mindez nyilvánosságra kerül, az idegenek azt tanácsolták, küldjük el Interneten is. Nem tréfálunk, ez nem játék, hanem valóság! Most eléggé szorongunk, mivel nem tudjuk, mi következik. Olyan sok történetet hallottunk fekete helikopterektől, MIB-ekről, és egyéb kormányzati csibészségekről, hogy már nem tudjuk, kiben bízhatunk meg. Így hát azt tettük, amire kértek minket. A következőkben beszámolunk arról, mi történt velünk 2001. április 10-én hajnali 3 óra 10 perckor. Barátaimmal a Smokey Mountainsban sátoroztunk. Hajnali háromkor a kutyám nyüszíteni kezdett, és igyekezett bebújni a hálózsákomba. Hirtelen felriadtam, először azt hittem, valami vadállat közeledik a táborhelyhez. A barátaim is felébredtek, s amikor kinéztünk a sátorból, legnagyobb meglepetésünkre három alacsony erdészféle közeledett felénk. Amikor a szemünk alkalmazkodott a hajnali szürkülethez, rájöttünk, hogy három idegen lény áll előttünk egy csészealj alakú jármű előtt. Ez úgy 7 méter magas és 17 méter széles lehetett, és ovális ablakok látszottak körbe az oldalán, s úgy tűnt, mintha a szerkezet egy méterre a talaj fölött lebegne. Valami különös, idegesítő zümmögő hang áradt belőle. A csészealjból pasztellszínű fények világították meg a három alakot, amelyek gomolygó ködből lépkedtek felénk. Megpróbáltunk kibújni a hálózsákból, de valami visszatartott, mintha szikla nehezedett volna a mellkasunkra. A társaságban lévő lány halkan felsikoltott, majd elcsendesedett. Mindannyian ziháltunk, de egy szó sem jött ki a torkunkon. Csak bámultunk egymásra, mintha meg akarnánk győződni róla, hogy nem álmodunk. Az egyik lény hirtelen betoppant – belebegett? – a sátorba, és alig fél méterre a hálózsákok előtt állt meg. A kutya megdermedt mellettem. Az idegen ránk nézett, és azt mondta – valójában nem beszélt, inkább hangosan gondolkodott –, szóval azt hallottuk, hogy ne féljetek. Nem fogunk bántani benneteket. Az idegen a barátom felé nyújtotta a kezét, mintha azt akarta volna, hogy érintse meg. A bőre szürke volt, nem voltak sem körmei, sem látható ujjizületei, viszont nyilvánvalóan nem viselt kesztyűt. A barátom ránk nézett, a szeme könnyes volt – később azt mondta, kényszert érzett – aztán megsimította az idegen kezét. Aztán hirtelen mindannyian fel tudtunk állni. Az első idegen megint megszólalt: – A fajotok kíváncsi ránk. Itt vannak a válaszok a kérdéseitekre. A második idegen átadott a barátomnak egy áttetsző, zselatinszerű dobozt, amiben egy vastag iratköteg volt és egy fényes fémlemez. (A zselatindoboz mára olvadni kezdett, de betettük egy fémkazettába és elküldtük egy bizonyos egyetemre.) Ezután a harmadik idegen azt mondta: – Hosszú ideje figyelünk benneteket. A doboz tartalmából bölcs embereitek sok minden meg fognak tudni. Juttassátok el azoknak, akiknek itt van a neve a listán. Aztán megint az első idegen vette át a szót. – Ezt az eseményt is dokumentálni kell. Ekkor a barátnőm valahogy megérezte, mit kell tennie: elővette a videokamerát a hátizsákjából és az idegenre irányította, aki majdnem 24 percig beszélt. Egyikünk sem értette, mit mondott, a torokhangú csiripelés érthetetlen volt számunkra, de valahogy mégis felfogtuk, miről van szó. Tudatta velünk, hogy az emberiség háború küszöbén áll anélkül, hogy tudná, milyen katasztrofális környezeti változások fognak bekövetkezni rögtön annak kitörése után. A háborúval kombinált környezeti változások kis híján megsemmisíthetik bolygónkat. Aztán tanácsokat adott, hogyan gyógyíthatjuk meg a környezetünket. Miután befejezte, azt mondta: – Siessetek, tegyétek meg, amire kértünk. Nincs sok időtök. Bölcseiteknek szükségük van az információra. Ezzel megfordultak, s amilyen gyorsan felbukkantak, úgy el is mentek. Beszálltak az űrhajóba, és elrepültek, azaz inkább hirtelen eltűntek. Mindez árpilis 10-én történt. Kilenc nappal később már mindenkinek továbbítottuk a küldeményt, a videoszalag másolatát, és a vaskos dokumentumköteget. A fémlemezt és a zselatindobozt egy egyetemen helyeztük letétbe az eredeti videokazettával együtt. Lehet, hogy nem hisznek nekünk. Rendben van. Egyikünk sem akar híres lenni, könyvet írni vagy filmet csinálni. Csak annyit tettünk, amire megkértek minket az idegenek. Ha önök közül valaki ott lett volna, megértené, miért kellett ilyen sürgősen cselekednünk. Mivel a címzettek közül senki nem tett semmit, bekövetkezett szeptember 11-e... Ezután még szigorúbban őrizzük névtelenségünket. Nem lehet velünk kapcsolatba lépni, s ha lennének kérdéseik, azokra még nem válaszolhatunk. Egyelőre.