Hallgatás összeesküvése.III.
2008.03.05. 01:07
1998 áprilisát írtuk. A helikopter egy széles, óvatos kört írt le a hegyszoros fölött és lassan jobb oldalára dőlve ereszkedni kezdett lefelé. Szétszaggatva propellerjével az alacsonyan szálló felhőcsomókat, a gép egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, igyekezve egy sima felületet találni a behavazott köveken. Háromszínű álcázó festése jól kivehetővé tette ebben a fekete-fehér világban.
Hallgatás összeesküvése.III.
A Tien-San hegységben történt UFO-katasztrófa titka mindmáig megfejtetlen.
1998 áprilisát írtuk. A helikopter egy széles, óvatos kört írt le a hegyszoros fölött és lassan jobb oldalára dőlve ereszkedni kezdett lefelé. Szétszaggatva propellerjével az alacsonyan szálló felhőcsomókat, a gép egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, igyekezve egy sima felületet találni a behavazott köveken. Háromszínű álcázó festése jól kivehetővé tette ebben a fekete-fehér világban.
A pilóta megigazította sisakjának mikrofonját és utasai felé fordult. A határőr-egyenruhás őrnagy bólintott és intett a kezével: ”Itt!“ Utastársa, aki arcát a gép ablakára tapasztotta, elfordította tekintetét a földtől, előhúzott zsebéből egy gyűrött papírlapot, valamit összevetett a térképpel és szintén bólintott.
A reggeli ködben feltűnt a szurdok. A váratlan meglepetéstől a pilóta megbillentette a gépet: a sima, szinte leaszfaltozottnak tűnő felületen ott hevert előttük az Objektum.
Egy hatalmas, több mint fél kilométer hosszú, robbanástól két részre tört ”kormányozható léghajó“.
Az őrnagy útitársaira pillantott: ”Ez az?“
A papírlapot kezében tartó férfi újra bólintott: ”Ez a mi UFO-nk!“
* * *
Én nem láttam Emilt közel két hónapja, s május eleji látogatása teljesen váratlanul ért. Már szinte a küszöbről leforrázott az újsággal: ”Nyikolaj, jártam egy UFO-katasztrófa helyszínén!“ Ennek az expedíciónak több mint detektívregénybe illő előzményei megérdemlik, hogy egy cikk erejéig foglalkozzunk velük. Annál inkább, hogy Emilnek sikerült néhány órára megkapnia a légierő egyik helikopterét, és meglátnia azt, amiről eddig csak G. G. Szvecskovtól, a Szovjetunió Űrkutatási Intézete kazah tagozatának igazgatójától hallott.
A helyszínen készült jegyzetek
”Hol vannak a fényképek? A fényképek?“ - kiáltottam fel. Emil pedig csak bánatosan széttárta a karját: ”Nem sikerültek, fényt kapott az egész film…“ Ez a megdöbbentő hatás, amelytől elragadtatásba esnek az UFO-kban nem hívők, jól ismert az ufológusok előtt, de ettől még nem könnyebb… Újra nincs bizonyíték, csak Emil sebtében készített rajza a repülő szerkezet külalakjáról, no meg a furcsa égési sebek mindkét kezén.
Égési sebek
Bekapcsolom a diktafont…
* * *
1991. VII. 28-án, helyi idő szerint 04 óra 42 perckor a Mangislak félszigeten működő lokátorállomás bemért egy hatalmas objektumot, mely a semmiből jelent meg majdnem a képernyő közepén. A bemérés szerint az objektum 600 méter hosszú és mintegy 110 méter átmérőjű volt.
Az objektum az állomástól kissé északnyugatra haladt a Kaspi-tó fölött, nyugatról kelet felé, 6600 méteres magasságban, 960 km/órás egyenletes cirkálósebességgel. A ”Saját?“, ”Idegen?“ kérdésekre nem válaszolt.
A tapasztalt radarkezelők azonnal gyanút fogtak, hogy azonosítatlan radarcélpontról, valószínűleg azonosítatlan repülő objektumról, vagyis UFO-ról van szó.
Négy perccel később, 04.46-kor azonban mégis megkérdezték a Kapusztyin Jar űrrepülőteret, nem került-e sor náluk valamilyen kísérleti eszköz terven kívüli felbocsátására. Onnan azt felelték, hogy nem, de az ő lokátorállomásuk szintén észleli azt a bizonyos objektumot. Az információt szabály szerint operatívan továbbították a légierő Kaspin-túli övezetébe, ahonnan két, Sevcsenko városától délre járőröző MIG 29-es vadászgépet irányítottak a térségbe, majd K. repülőtérről egy másik, két MIG-ből álló rajt riadóztattak. A pilóták elé a következő harci feladatot tűzték: azonosítani az objektumot. Ha az nyilvánvalóan technogén, leszállásra kényszeríteni K. tartalék repülőterén, ha pedig nem engedelmeskedik, célzott tüzet nyitni rá és megsemmisíteni. Az elfogás tervezett helyszínéül az Aral-tó nyugati partvidékét választották ki. A találkozóra pontosan a kiszámított időpontban, 05 óra 12 perckor került sor. A pilóták vizuálisan megfigyelték az objektumot és a radarok képernyőin is folyamatosan nyomon követték. A ”Saját?“, ”Idegen?“ kérdések újabb sorozatára és arra a parancsra, hogy ereszkedjék lejjebb és kövesse a vezérgépet, az objektum nem reagált.
Úgy nézett ki, mint egy gigantikus kormányozható léghajó, a törzséből semmiféle alkatrész nem emelkedett ki, tompán csillogott a napfényben, a napfény által meg nem világított felülete pedig olyan volt, mintha szürke, rozsdamentes acélból készült volna. Az orr-részén mindkét oldalon két-két kerek kémlelő nyílás helyezkedett el, melyek átmérője az objektum magasságának 1/6-a volt.
Az azonosítatlan repülő tárgy semmiféle ellenséges megnyilvánulást nem tanúsított. A rajparancsnok azt javasolta a törzskarnak, hogy két vadászgép oldalról, amennyire csak lehet, közelítse meg, és a fedélzeti fegyverekből a menetiránnyal párhuzamosan adjon le figyelmeztető sorozatokat, s így közrefogva, kezdjék meg a lefelé szorítását. A tervet jóváhagyták és 05 óra 14 perckor az egyik raj végrehajtotta ezt a manővert, két oldalról 800 méternyire megközelítve az objektumot. Ebből a távolságból mindkét pilóta valamiféle zöld jeleket figyelt meg a ”léghajó“ farokrészén.
Az objektum elfogására indított akció igen gyorsan befejeződött. Amikor megpróbáltak tüzet nyitni, felmondta a szolgálatot a vadászgépek fegyverzeti rendszere, 600-500 méterre megközelítve a célt, akadozni kezdett a motorok működése és valamennyi fedélzeti műszer megzavarodott. Maga az objektum pedig, végrehajtva néhány cikcakkos manővert horizontálisan és vertikálisan, gyorsan növelni kezdte a sebességét 3200, majd 5400 és 6800 km/órára. És mindezt 2-3 perc alatt! Erről több követőállomás (Bajkonur, Alma-Ata, Biskek) radar adatai egybeesnek. A követést abbahagyták, mivel az objektum tovább folytatta útját keleti irányban, az alma-atai légizónán át, 4500 méterre csökkentve repülési magasságát. A diszpécserek figyelmeztették a polgári repülés és a légierő minden gépét, hogy fennáll egy gigantikus UFO-val való összeütközés veszélye. De szerencsére ez nem következett be.
Valahogy így nézhetett ki az UFO
05 óra 27 perckor, 4400 méteres magasságban, az Isszik-Kul-tó térségében az objektum eltűnt valamennyi radarállomás látóteréből. Az alapjában véve hétköznapi ufótörténet azonban ezzel nem fejeződött be…
1991 szeptemberének végén az űrkutatási intézet biskeki tagozatának vezetőségéhez olyan hírek jutottak el, hogy a hegyekben, Przsevalszk (ma Karakol) városától keletre lezuhant egy hatalmas UFO. Kollégáink operatívan megszerveztek egy keresőcsoportot, s az elindult a katasztrófa térségébe, a Szári Dzsaz folyó felső folyásához, a Sajtan Mazur (Sátán Sírja) dűlőhöz. Figyeljenek fel erre a névre! Ez az egybeesés aligha véletlen! Ez a hely régóta igen rossz hírnévnek örvendett a helyi lakosok körében.
Az első keresőcsoport 15 napot töltött a hegyekben, de nem jutott el a katasztrófa színhelyéhez, bár elég tapasztalt szakemberek alkották, köztük alpinisták is. A hegyekben elkezdődtek a kiadós korai havazások, nem sikerült az utolsó járható hágón keresztül eljutni ebbe a térségbe, a Szári Dzsaz völgyében tett előrehaladási kísérletet pedig a lavinaveszély hiúsította meg. Október 21-én visszatértek Biskekbe. A csoportot M. Sz. Jelcin, az űrkutatási intézet igazgatója vezette.
Az intézet kazahsztáni részlegéhez ugyanebben az időben bizalmas információ érkezett, miszerint, amikor megkísérelték az objektum elmozdítását és elszállítását az említett térségből, lezuhant a légierő egy szállítóhelikoptere és emberáldozatok is vannak. Az intézet szakemberei hozzáláttak egy nagy expedíció gondos előkészítéséhez, amely 1992 júniusában indult útnak.
|