A távolbalátás. A “remote viewing” (“távolba látás”) meghatározására sok kísérlet történt, ezekben a definíciókban lehetnek ugyan kisebb eltérések, de ezek nem érintik a jelenség lényegét. Saját definíciónk szerint a “remote viewing” egy olyan folyamat, amely során egy személy képes információkat gyűjteni tőle akár nagy távolságban lévő helyszínekről, eseményekről, személyekről stb., és az információgyűjtés során nem alkalmaz semmiféle tárgyi segédeszközt. A remote viewing alapjai A “remote viewing”-ról a hetvenes évek eleje óta rendelkezünk egyre precízebb, tudományosabb igényű információkkal, amikor a CIA megbízásából 1973-ban a kaliforniai Stanford Kutató Intézetben (Stanford-Research Institute) hivatalos kísérletek kezdődtek Kezdetben a kísérletek lényege az volt, hogy paranormális képességekkel rendelkező emberek számára fölrajzi koordinátákat adtak meg. A kísérleti alanyok feladata az volt, hogy adjanak leírást az ily módon megjelölt tájakról. A földrajzi koordináták a Föld különböző pontjainak jellemző tájrészleteit jelölték, de voltak közöttük koordináták, amelyek a naprendszerünk más égitesteire vonatkoztak. A kísérleti személyek leírásait összevetették az adott tájról készült fényképfelvételekkel ill. műholdképekkel. A 80-as évek végére komoly kutatási eredmények születtek, és kidolgozták a koordinált távolba látás (Coordinate Remote Viewing) kísérleti protokollját. Egy “klasszikus” remote viewing kísérlet lebonyolításához legalább négy résztvevő szükséges: 1. A kísérleti személy (KSZ), aki közvetíti benyomásait, információit a kijelölt “célpontról”; 2. A kísérlet vezetője (KV), aki felügyeli és koordinálja a kísérlet lebonyolítását; 3. A kísérleti célpontokat (target) összeállító személy (KC); 4. A kísérleti célpontok (target) közül véletlenszerűen választó személy (KCV); A kísérletben kiegészítő jelleggel részt vehet még egy személy (KE), aki felkeresi a kiválasztott célpontot (amennyiben a célpont egy olyan földrajzi hely, amelyik a kísérlet helyszínétől max. 30 percnyi gépkocsi útra van). Remote viewing kisérletek A kísérleteket kétféleképpen lehet lebonyolítani. Az egyik verzióban a KCV véletlenszerűen kiválaszt egy lezárt borítékot a KC által összeállított célpontok közül. A célpontok között csak olyan földrajzi helyek szerepelhetnek, amely 30 percen belül elérhetőek gépkocsival a kísérlet helyszínéről. A lezárt borítékokban részletes útleírás található a kijelölt célpontig. A KCV az általa kiválasztott lezárt borítékot átadja a kiegészítő személynek (KE), aki felkeresi, és legalább 10-15 percig a kijelölt célpontnál tartózkodik. Mialatt a KE felkeresi a kijelölt célpontot, a kísérleti személy elkezdi azt az ellazulási és ráhangolódási folyamatot. Magnóra mondja azokat a benyomásokat, információkat, amelyeket a “távolba látás” folyamata során érzékel. Adott esetben jegyzeteket, rajzokat készít. A kísérleti személynek erre mintegy 15 perc áll a rendelkezésére (amíg a KE a célpontnál tartózkodik). A KC a kísérlet előtt nem érintkezhet a kísérleti személlyel, a kísérlet alatt pedig nem tartózkodhat egy helyiségben vele. A kísérlet végén a visszacsatolás (feedback) érdekében a kísérleti személyt elviszik a célponthoz, hogy összevethesse a kísérlet folyamán szerzett benyomásait, információit a valósággal. Csak ekkor ismeri meg a kísérlet többi résztvevője is a célpontot (a kiegészítő személyt leszámítva). Ez azt jelenti, hogy a kísérlet alatt senki sem ismerheti a célpontot, csak a kiegészítő személy, aki odautazik). A kísérlet másik verziójában nincs szükség a kiegészítő személyre. Ebben az esetben ugyanis a lezárt borítékokban csak fölrajzi koordináták szerepelnek. Ezek a földrajzi koordináták olyan tájakat jelölnek, amelyek jellegzetes tájrészletekkel vagy objektumokkal rendelkeznek. Az alapszabályok ugyanazok, mint a fenti kísérletben, vagyis a kísérleti célpontokat összeállító személyen (KC) kívül senki sem ismerheti a potenciális célpontokat. A KC pedig a tulajdonképpeni “távolbalátási” kísérletben nem vehet részt. A kísérletek minden mozzanatát pontosan dokumentálni kell attól a pillanattól kezdve, hogy a KC összeállítja a kísérleti célpontokat. Az eseményeket célszerű videokamerával is rögzíteni. A kísérlet teljes folyamatáról készült anyagokat a kísérlet után külső szakértők bevonásával részletes elemzésnek vetik alá. Ennek során egy 1-9 között skálán értékelik a kísérlet sikerét (vagyis hogy a kísérleti személy milyen pontossággal, részletességgel tudott információkat gyűjteni a célpontról). A “remote viewing” kísérletek egyik fontos tanulsága, hogy a kísérleti személy érzékelési folyamatát (és ezáltal az információk pontosságát) jelentősen befolyásolhatják egyes tényezők. Az egyik ilyen megállapítás, hogy sokkal pontatlanabb az eredmény, ha a kísérleti személy a célpontról verbálisan akar információkat közölni, ezzel szemben sokkal hatékonyabb a rajz (vázlat) készítés. Ennek feltehetően az az oka, hogy a szóbeli információközlés nem ösztönös, ezt általában megelőzi egy “gondolati elemezés”. Ez különösen akkor jellemző, ha szokatlan, értelmezhetetlennek tűnő információkkal, intuíciókkal szembesülünk. Úgy tűnik, hogy a tudat alattiban lecsapódó információk (benyomások, intuíciók) túl sok “logikai” szűrőn mennek át addig, amíg verbálisan leírjuk őket. Márpedig a logika ezen a szinten szubjektív tényező, függ a kísérleti személy intelligenciájától, nevelésétől, környezeti hatásoktól stb. Célszerű arra törekedni a kísérlet során, hogy elkerüljük az analitikai információkat. Vagyis ha pl. a célpont egy épület, nagyobb valószínűséggel kapunk pontos információt annak alakjáról, formájáról, színéről, mint funkciójáról, megnevezéséről vagy méreteiről. Ennek a problémának a lényegét mindenki megtapasztalhatja saját maga: vegyünk kézbe egy fényképet pl. a pisai ferde toronyról. Ha azt a feladatot kapjuk, hogy egy percig nézzük a képet, majd utána minél több információt közöljünk a látott képpel kapcsolatban, a leggyorsabb és hatékonyabb megoldásnak egy gyors rajz ígérkezik. Ezzel viszonylag pontosan át tudjuk adni az általunk látott kép legfontosabb jellemzőit: a ferde formájú tornyot, annak színét, arányait. De nagyobb gondot okozna, ha a fénykép alapján meg kellene határoznunk, milyen széles illetve magas lehet a torony, illetve mi lehet az objektum funkciója. A “remote viewing” kísérletek sikerei láttán természetesen a kutatókban is felmerült a kérdés, milyen tudományos háttere lehet ennek a jelenségnek. A számos elmélet abban egyezik, hogy egy olyan óriási, jól strukturált “mező” létét feltételezi, amely tárolja a világegyetem folyamatainak, eseményeinek minden információját. Ezt a TRV (Technical Remote Viewing) koncepciójában mátrixnak nevezzük. Abból indulunk ki, hogy az emberi tudat egy része, a tudatalatti, képes célirányosan információkat lehívni ebből a mátrixból (információ vétel). Vagyis a “remote viewing” jelenségére kivetítve ez azt jelenti, hogy e mátrix a közvetítő közeg a kísérleti személy és a célpont között. A képesség velünk született, de hatékony alkalmazását tanulni kell, a beszédhez hasonlóan. Az EEG-mérések azt mutatják, hogy a kísérleti személyek agytevékenységét a kísérlet ideje alatt (miközben az információk vétele folyik) a théta-hullámok jellemzik. A théta-hullámok frekvenciája 4-7 Hz, és egyébként azokra az alvási fázisokra jellemzőek, amikor álmodunk. A tapasztalatok szerint az információvétel folyamata során a kísérleti személy egyszerre több “sávban” kapja az adatokat, de ezekből az emberi tudat lineáris működése miatt csak egy-egy sávra fókuszál. Magyarra lefordítva: az információk lehetnek képek, érzetek, illatok, hangok, gondolatfoszlányok, ezek párhuzamosan (egy időben) áramlanak e mátrixból a tudatba (tudatalattiba), de miután az agy nem képes egyszerre ilyen mennyiségű információt feldolgozni, egyszer képeket, majd érzeteket, majd illatokat, aztán újból képeket stb. közvetít