A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek - legyenek nők vagy férfiak - azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett ki a tengerek nyílt vizére. A sellőket nagyon hosszú ideig ugyanolyan létező élőlénynek tekintették, mint például a repülő halakat. És hogy mi különbözteti meg a sellőt a sziréntől? A varázslatos, férfiakat bűvöletbeejtő énekhang. Egy sellő maximum kornyikál...



A szirén-folkról ősi és szerteágazó: kultúrákon, kontinenseken, évszázadokon ível át. Ebből következik, hogy a tengeri emberekről és szokásaikról szóló történetek is át meg átszövik a képzelet tartományait. Sokféle nevük van: szirén, sellő, vízitündér, hableány, najád, triton, tengeri nimfa, nereida vagy néreisz. A mesék még ennél is többfélék: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről szólnak, akik csak meg akarták mutatni kedvesüknek a mélység varázslatos világát, mások gonosz, tengeri szörnyekről, akik ízekre szaggatják a vízbe fúltakat. Voltak csillogó aranyhajú sellők, és voltak hableányok zöldeskék hajkoronával, éles fogakkal.

Az egyéb népmesei alakokhoz hasonlóan a tengeri népek különböző válfajai különféle tulajdonságokkal és lakhellyel rendelkeznek, de van néhány vonás, amelyet a sellőkkel szinte mindig kapcsolatba hozunk. A csábos külsejű, egyik kezében tükröt, a másikban fésűt tartó, félig nő, félig haltestű lény nagyon sok variációra ad lehetőséget, bár a legtöbb művészi megjelenésben a női felsőtestet derékban vagy csípőben váltja fel a kecsesen elkeskenyedő pikkelyes halfarok. Lényegében véve azonban egész testük nyílt vízi csábításra és gyors menekülésre termett - lelkük azonban nincs. A hagyomány szerint egy hableány csak akkor nyerhet emberi lelket, ha feleségül megy egy földi halandóhoz. Sok beszámoló szól az ilyen kevert házasságokról - vagy meg nem valósult próbálkozásokról - a dráma- és balettirodalom Udinéjétől kezdve Hans Christian Andersen Kis hableányáig.

Az operaénekesek, azóta bálnává érett, őse a szirén hangja legalább annyira igéző, mint szépsége. A szirének bűvös dala a legendák szerint hajósokat csalt zátonyra, tengerészeket sodort a vízbe.

Eredet

A legendák gyakran összekeverednek, egymásba fonódnak, ezért nagyon nehéz őket nyomon követni, bár eredetük kimutatható. Így van ez a sellők esetében is. Az első ős valószínűleg Oannes babiloni halember-isten volt. A legkorábbi ábrázolásokon a jóindulatú Oannes emberi alak, halfej formájú fejdísszel, és hosszú halbőr palásttal. Oannes női megfelelője Atargatis, a szírek, a filiszteusok és izraeliták holdistennője, aki Derceto néven isismert, mint a legelső halistennő. Lukainosz görög író az i. sz. II. században egy föníciai rajz nyomán úgy írta le őt, mint akinek felső része nő, de derektől lefelé halfarka van. Mint Holdistennő, Atargatis sok tulajdonsággal gazdagította a hal-istenség képét. Hozzá kapcsolódott az éjszaka titokzatossága és a változó holdfázisok, majd később a csáberő, a hiúság, a szépség, a kegyetlenség és az elérhetetlen szerelem fogalma is. Ezeket a vonásokat a későbbi sellők is tükrözik.

Általánosan elfogadott nézet, hogy Atargatis volt az elődje Aphrodité görög istennőnek is, aki tengeri kagyló héjában emelkedett ki a habokból. Nem csak a tengerből-születés motívuma rokonítja persze Aphrodité-Vénuszt a sellőkkel, hanem veszedelmes szépsége is.
A mondabeli görög alakok egy csoportja, a sziréneké ugyancsak hozzájárult a sellő prototípusának kialakulásához. Az i. e. V. századból ránk maradt vázák madárszerű, karommal és csőrrel rendelkező, de asszonyfejű lényekként ábrázolták a sziréneket. Halálos énekük a tengerészeket csalogatta pusztulásba. A görög mitológia szerint csupán Orfeusznak (és társainak), valamint Odüsszeusznak sikerült megmenekülnie mindazok közül, akik hallották a szirének énekét. A legendás dalnok, Orfeusz náluk is szebben énekelt, ezért mindenki inkább őt hallgatta; Odüsszeusz pedig odakötöztette magát hajójának árbocrúdjához, miután társai fülét viasszal betömte, hogy azok, tudomást sem véve a szirénekről, tovább evezzenek. Így aztán Odüsszeusz, bár pokolian kínlódott, hiszen csábította az ének, megmenekült: nem tudta elszakítani a kötelékeit.

A szájhagyomány a sziréneket a kései ókortól kezdve egyre inkább tengeri lényeknek tekintette. Lakóhelyük az óceán lett, és lassan külsejükben is halformájúvá váltak: olyannyira, hogy manapság a szirén és a sellő fogalma már egybeolvadt. Mindenesetre ez az átalakulás évszázadokig tartott; a szirének sokáig tollas és uszonyos lények voltak egyszerre. De mindvégig úgy tartották őket számon, mint akinek ellenállhatatlan éneke pusztulásba dönti a legbátrabb tengerészt is.

Míg a szirén eleve mitikus alak volt, a sellőt az ókori tudósok sokáig valódi lénynek tekintették. Az idősebb Pliniusnál találkozunk először részletes leírásával. Nagyszabású művében, a Naturalis historiae libriben (Természettörténet), amely az i. sz. I. században jelent meg, a következőket írja: "Ami pedig a sellőket illeti, akiket nereidáknak is neveznek, nem képzelet szülöttei: mert ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely emberi formájú."

A kereszténység előtti kor sellő-szirénjei fokozatosan beépültek az egyház jelképrendszerébe - az ördög oldalán: halfarkú asszonyformájú alakok tekeredtek kísértően a templomok oszlopaira és vetettek csábos pillantásokat a tévelygő hivőkre a faragott díszekről. Ők jelképezték többek között a keresztény lélek elkárhozását; még az Odüsszeusz és a szirének eredetileg egészen mást példázó története is népszerű erkölcsi allegóriává változott. Alexandriai Clement Példabeszédek a Pogányokhoz című művében eléggé drámaian így fogalmazott: "Ne engedd, hogy egy asszony, lebegő uszályban, kifordítson énedből, hagyd ott énekét, mert a halál szolgája; erősítsd meg lelked, s legyőzöd a romlást!"

Ilyenformán voltaképp az egyház volt az, amely a hableányok mítoszát ébren tartotta a nagy felfedezések korában, amikor is az első tengeri utakról visszatérő hajósok sorra hozták a sellőkkel való találkozások hírét. (Nem csoda: láthattak épp elég valódi csodalényt, azaz ismeretlen tengeri állatot). Még Kolombusz is említi őket 1492. évi utazásáról szóló beszámolójában. Ezt írja egyik tengerészéről: "Három sellőt látott, akik magasan kiemelkedtek a vízből, de nem voltak olyan szépek, mint a festményeken, bár kétségtelen, hogy némileg emberhez hasonlatosak az arcvonásaik."
A természettudósok és tengerészkapitányok beszámolói azonban mindig is eltértek a művészek által megálmodott költői képtől. 1717-ben, Amboina tartományban a Borné-parton szirénhez hasonló szörnyet fogtak. Hosszúsága 59 hüvelyk (másfél méter) volt, arányai az angolnáénak feleltnek meg. Vízzel teli kádban négy napig és hét óráig maradt életben a szárazföldön. Időről időre egércincogás szerű hangokat hallatott. Nem evett semmit, noha kishalakat, kagylókat, rákokat, stb. kínáltak neki. Elpusztulása után a kádban a macskáéhoz hasonló ürüléket találtak.

Eléggé hihetetlen, hogy ez a szerencsétlen, kádban tartott, cincogó hangokat hallató teremtmény ugyanannak a fajnak a képviselője legyen, akit Shekaspeare Oberon szavaival így vetít elénk:
S hallék egy cselle hátán hableányt,
Ki olyan édes dallamot lehelt,
Hogy a bősz tenger nyájas lőn dalára,
S több csillag őrülten rohant le, hogy
A hableány zenéjét hallja...

Bizonyíték?

A XIX. század közepére a Viktória kori London egyik fő látványossága a kitömött sellő lett. A mutatványosok ezeket a - általában majomból és halból összetoldozott - példányokat japán halászoktól vásárolták. Mindegyiknek regényes története volt, és néha több ezer fontért cseréltek gazdát.

Az efféle kitömött kuriózumok közül a legnépszerűbb az úgynevezett fidzsi sellő volt, melyet először egy londoni kávéházban mutogattak, majd 1842-ben Barnum amerikai mutatványos vitte át a tengerentúlra. A broadway-i sellő-show akkora sikert aratott, hogy Barnum, New York-i American Museumába is bekerült, ahol majdnem háromszorosára növelte a múzeum bevételét a kiállítás első hónapjaiban.

A realitás?

Jószerivel nincs a világnak olyan országa, ahol a hableánylegenda valamilyen formában ne szerepelne a néphagyományban. Ez a makacs életképesség arra utal, hogy kell legyen valamennyi valóságtartalma, esetleg egy állat, amely messziről sellőszerűnek tűnik. Több lehetőség is kínálja magát: a Sierre rendhez tartozó tengeri tehenek, beleértve a manatékat és a dugongokat, no meg természetesen a különböző fókafajokat.

Igaz ugyan, hogy ezek az állatok aligha tudnának éppen a szépségükkel romlásba csalni egy hajót vagy akár csak egy hosszú ideje tengeren tartózkodó hajóst is, bizonyos tulajdonságaik mégis sellőszerűek. A majdnem teljesen szőrtelen manaté például valamivel nagyobb, mint az ember, de a nőstények felső, uszonyszerű végtagjainál lévő, kitüremkedő emlők nagyjából úgy helyezkednek el, mint a nőknél. A manaténak nincs több végtagja; henger alakú teste vízszintes farokban végződik. A dugong alakra hasonlít a manatéhoz. Ormányát szerteszét álló szőr borítja és állítólag a vízből félig kiemelkedve szoptatja felső uszonyában tartott kicsinyét. Ezek az állatok valóban szolgálhattak alapul néhány sellőészleléshez olyan tengereken, ahol a dugongok és a manaték előszeretettel tanyáznak.

A hideg, illetve mérsékelt égövi vizeken előforduló tekintélyes észleléseket pedig talán a Földön élő harmincnégy fókafaj valamelyikével lehet megmagyarázni. A felső végtagokhoz és az elkeskenyedő testhez a fókáknál még hozzájárulnak a kedves, kíváncsi szemek; ezeknek az állatoknak a mozgása és a testtartása is hasonlít az állítólagos sellőkéhez. Tengerészek gyakran említették, hogy távolról nézve a vízen a fóka mennyire hasonlít az emberhez. Még mostanság is elhangzik egy-egy, láthatóan komolyan vett beszámolók arról, hogy a világ valamely távoli pontján hableányokat láttak.

A másik, legalább olyan misztikus magyarázatot, mint a sellők létezése, 1741-ben Georg Steller vettette fel, aki az Alaszka öbölben állítólag egy majom szerű tengeri emlőst látott. Szerinte a vásári sellők nem toldott-foldott kreálmányok, hanem ezen emlős példányai. Ezt a gondolatot vitte tovább Alistar Hardy, aki 1960-ban azzal az elmélettel állt elő, hogy a az előember fejlődésének egy szakaszát a tengerben töltötte, és mi a megmaradt egyedeket véltük sellőnek.