KINCSKERESŐ ÉS AZ UFÓK. Természetesen minden hiteles ufóészlelés bejelentésének nagyon örülünk, de sajnos a távoli égbolton megfigyelt, apró fénypontok megfigyelésével nagyon óvatosan kell bánni. Mivel már a távolság megbecslése is nagyon nehéz, illetve maga a tárgy mérete, formája nem állapítható meg, bárminemű következtetést csupán a fénypont, vagy fénypontok mozgása alapján lehet levonni. Egészen más a helyzet azonban, ha a szemtanú "óriási" méretű objektumról számol be. Ilyen esetben mindenképpen a Hold látszólagos méretének többszöröséről, esetleg futballpálya méretű objektumként meghatározott tárgyról beszélünk, mint például a siófoki rendőrök esetében is. Természetesen még itt is lehet nagyságrendeket tévedni, hiszen ha "felettem a kék ég" szituáció játszódik le, gyakorlatilag nincs viszonyítási alap, de ilyen esetekben az a jellemző, hogy a tárgy jóval nagyobb mint azt gondolnánk. Egészen más a helyzet viszont, ha egy kis sebességgel, hangtalanul haladó objektum közvetlenül a fák felett siklik, és mögötte tereptárgyak, például sziklák, hegyoldal látszik. Arról nem is beszélve, hogy a szemtanú ötven, esetleg száz méterrel is a repülő tárgytól feljebb helyezkedik el. Ebben a ritka szerencsében, (mondhatnánk: jókor volt jó helyen) volt része N. Imrének életében egyetlen egyszer, pedig elmondása szerint már 40 éve jár rendszeresen a hegyek közé kincset keresni. Lehet, hogy Imre eredeti szándékát is egyszer siker koronázza, miszerint az 1900-as években a betyárok összerabolt kincseit a Zempléni Hegység azon részén egy jól eldugott barlang rejti, és az arany csak arra vár, hogy valaki felfedezze, de egy biztos: 2002 március 23-án hajnalban olyan élményben volt része, amely minden kincset megér. - Lehet, hogy hajmeresztőnek fog tűnni, amit most fogok mesélni, de becsületszavamat adom, hogy ez úgy történt, ahogy most elmondom. - kezdte nagyot sóhajtva beszámolóját Imre. - 2001 március 20-án mentünk ki négyen a hegyekbe a már megszokott helyre. A harmadik nap hajnalán 4 óra után pár perccel ébredtem fel. Bekapcsoltam a rádiót, meghallgattam a híreket, megigazítottam a sátor előtt a parazsat, majd úgy 10 - 15 métert távolodtam el a sátortól, mikor Tokaj irányából a völgyben egy furcsa mozgó fényjelenségre lettem figyelmes. A fákon még nem volt levél, így tisztán lehetett látni, hogy a völgyben, tőlem úgy 50 méterrel alacsonyabban és kb. másfél kilométer távolságban a fák lombkoronáját követve, egy villogó tárgy lassan, komótosan közeledik felém. Először azt hittem rosszul látok, hiszen ezen a környéken még emberrel is ritkán lehet találkozni, nem hogy repülővel. De a tárgy csak ott volt és csak közeledett. Imre nem akart hinni a saját szemének, ezért visszaszaladt a sátorhoz és elkezdte keltegetni három társát, akik közül csak a 65 éves Endre bácsi volt hajlandó kibújni a jó öreg fóliasátor alól. A többiek csak egy-egy dunnyogással nyugtázták, de egyébként ügyet sem vetettek a riasztásra. Lehet, hogy vesztükre, de csak egy rossz tréfának vélték Imre produkcióját. Pár méterre álltunk a sátor előtt Endre bácsival, mikor újra felfedeztük az objektumot. Még mindig lefelé kellett nézni, de már csak úgy 100 ? 150 méterre lehetett tőlünk. Hatalmas darabnak látszott, - úgy templom oldalnyi - és a mozgás irányából várható volt, hogy követve a völgy vonalát ott fog előttünk elhúzni. A formája elég szögletes, leginkább téglalapra hasonlított, és háromszor három függőlegesen elhelyezkedő - szinte mind más színű - pulzáló fényforrás volt rajta. A villogás ritmusa hasonló volt - mint egy személykocsi irányjelzője - de az ütemük nem volt szinkronban egymással. A látványtól Endre bácsinak egy pillanat alatt kiment a szeméből az álom, pánikhangulat lett rajta úrrá, ide-oda rohangált és ijedtében hangosan kiabálni kezdett. Imre is csak nehezen tudta lecsitítani. - Mondtam az öregnek, hogy ne kiabáljon, inkább maradjon veszteg, mert ez a tárgy itt fog előttünk elrepülni, nehogy észrevegyenek bennünket. Így is történt. Szinte sóbálvánnyá meredve a félelemtől néztük, amint az objektum a fák felett néhány méterrel, talán 15-20 kilométeres sebességgel teljesen hangtalanul elhalad előttünk. Először arra gondoltam, hogy ott a fényképezőgép a hátizsákban, le kellene fotózni, de aztán mégsem mertem, mert féltem, hogy a vaku fénye elárul bennünket. Ott volt a zsebemben a csúzli, csapágygolyóval betöltve, az is átfutott az agyamon, rálövök, hogy legalább halljam a hangját, ahogy fémesen koppan, ugyanis a lámpák fényében a tárgy oldala szürkés színű fémnek hatott. Szégyen, nem szégyen, meg sem mertünk moccanni, pedig jó lett volna hallani is, nem csak látni is ezt a fantasztikumot. Ahogy az ufó elhagyta a szűk völgykatlant, méreteit meghazudtoló könnyedséggel, tovább követve az innen már 45 fokos szögben emelkedő hegyvonulatot, teljesen hangtalanul emelkedni kezdett. Sem motorzúgást, sem süvítést, vagy esetleg "szelepelés" hangját nem lehetett hallani. Végül az északnyugati irányát mindvégig tartva lassú, egyenletes sebességgel eltűnt a hegycsúcs mögött. Ilyenkor végtelennek tűnhet az idő, de úgy éreztem, hogy ezt a kb. 2 kilométert 5-6 perc alatt tette meg. Körülbelül fél percig állhattunk még ott némán, mereven figyelve azt a pontot, ahol eltűnt az ismeretlen tárgy, mikor a csillagos égbolton a hegy mögül imbolygó mozgással megjelent a MIR űrállomás. Később hallottuk is a hírekben, hogy még megy vagy másfél kört, azután le fog zuhanni. Azt a mai napig nem tudom, hogy lehetett-e összefüggés a látottak között, de ritka véletlen lett volna ilyet majdnem egyszerre megpillantani, az biztos. Endre bácsit annyira megviselték az események, hogy a faluban bármennyire híre ment a dolognak, azóta senkinek nem volt hajlandó beszélni róla. Természetesen az Ufo-Controll hálózat munkatársai is felkeresték az idős urat, és hosszas rábeszélés után sikerült kifaggatni a látottakról. De az első negyedórában nekünk is makacsul csak azt hajtogatta: "minek mondjam, nem hiszi el, úgysem hiszi el senki"! Sós Tibor Ufo - Controll Szeged