MÁS VAGY MINT A TÖBBI! 1993.február 19-én érdekes levelet kaptam. Egy budapesti nyugdíjas hölgy tisztelt meg bizalmával, s néhány mondatban beszámolt arról, hogy 1982 óta különös élményekben volt része. Az ott leírtak felkeltették az érdeklődésemet s lakásán felkerestem az észlelőt. Gizi néni a belvárosban, egy öreg házban lakik. 1992 óta nyugdíjas, így látogatásom csöppet sem zavarta, sőt örült, hogy végre találkozhatott egy olyan emberrel, aki meghallgatta és nem nézte bolondnak. Mint elmondta, a szomszédjai afféle "csodabogárnak" tartják, s hibát követett el, amikor beszámolt nekik az UFO-élményeiről. A kedves, mindig mosolygós, életvidám asszony első UFO-élményei egészen gyermekkoráig nyúlnak vissza. 1938-ban Mezőberényben lakott szüleivel. Feltehetően édesanyjának is lehetett valamiféle kapcsolata az UFO-kkal, mert gyakran kimentek este és megnézték a csillagok játékát. Minden esetben feltűntek az égen a különös objektumok, melyek egyik pillanatban sárga fényben látszottak, a következő pillanatban pedig egy másik helyen vörösben. 1949-ben haldokló édesanyja egy különös kijelentést tett, melynek üzenet jellegét csak néhány évtizeddel később értette meg. "Nem kell félned, vigyázni fognak rád!" De hogy kik, azt nem mondta meg. (A puzzle egy újabb darabkával bővült, megállapíthatjuk, hogy az eltérítettek többségének már gyermekkorukban vannak megmagyarázatlan élményeik.) A válaszra több évtizedet kellett várni: "1982. június 6-án kezdődött és egy egész hónapon át tartott. Minden este olyan érzésem volt, hogy nem vagyok egyedül a lakásban, holott 1969 óta teljesen egyedül élek! Később ez az érzés már szinte elviselhetetlenné vált. Az akkori főnökömnek feltűnt, hogy én, aki mindig jó kedélyű, vidám ember vagyok, most "szétszórtan" viselkedtem! Elmondtam neki mindent. Kérdezte látok-e valakit? Olyan érdekes dolgot tapasztaltam, mintha a tévéképernyő előtt elúszna valami sötétes, de mégis áttetsző dolog. Előfordult néhány alkalommal, hogy házimunka végzése közben késztető érzés fogott el és egyszerűen el kellett mennem itthonról, ha többre nem, egy órára. (Újabb képdarabkák: mintha valaki lenne a lakásban rajta kívül, valami áttetsző dolog, energia észlelése, késztető érzés) Aztán ez is elmaradt egészen 1991. november 5-ig. Ekkor este hétkor jöttem haza a munkából. Feltűnt, hogy az utca ahol lakom ilyenkor mindig tele van kutyasétáltatókkal, most azonban síri csend uralkodott. Odaérvén egy üres telekhez, látom, hogy három csuklyás alak jön velem szemben. Ahogy elmentünk egymás mellett, az egyik válla súrolta az én jobb oldalamat. Furcsa érzés vett rajtam erőt s két lépés után visszafordultam, de nem láttam senkit! Megrémülve rohantam haza. Amikor bezártam magam mögött az ajtót, a három alak ott volt előttem! Ledermedve álltam és úgy éreztem, mintha valaki azt mondta volna: ne félj, nem bántunk! Azt már nem tudom, hogyan kerültem be a szobába, csak arra emlékszem, hogy éjfél előtt a fotelben ülve ébredtem fel. Viszketett a halántékom, megnéztem a tükörben és egy piros foltot fedeztem fel. Ennek nyoma a mai napig látható." (Újabb képdarabkák: csuklyás alakok, hirtelen eltűnés, váratlan felbukkanás, nyugtató szavak, emlékezet-kihagyás, seb) Három hónap múlva ismét furcsa dolog történt: "Az ágyban olvastam, amikor olyan érzésem támadt, mintha valaki nézne. Egy csodálatos, fiatal, szőke férfi állt a heverőm mellett! Fényes overállt viselt. Köpenyét valamiféle aranyzsinór fogta össze. Határozottan emlékszem, hogy az a gondolat futott át az agyamon: ugyan mit akar tőlem, hiszen én egy idős ember vagyok. Jött a válasz: Más vagy mint a többi, és mindenkire aki más szükségünk van! (Ez az egyetlen mondat mindenre magyarázatot ad! -a szerző) Ekkor én felé nyúltam, ő pedig hátralépett és a falon keresztül eltűnt! Felkeltem, végigtapogattam a falat, hogy meggyőződjek róla, nem vagyok őrült. (Valószínűleg egy hologram lehetett -a szerző) 1993. március 4-én előjött a derékfájásom. Még fiatalabb koromban leestem ablakpucolás közben a székről és beütöttem a farcsontomat. Nagyon fájt, de azért valahogy lefeküdtem. Akkor érzékeltem egy rózsaszínű fényt. Végigpásztázott. (Bár a szemem nem tudtam kinyitni, tudtam, hogy a fény rózsaszín) Ez olyan 5-6 percig tartott, majd minden átmenet nélkül zuhantam álomba. Azt még megemlíteném: éreztem, valami "összerakja" a csontomat. Az igazi meglepetés ezután következett: reggel úgy keltem fel az ágyamból, mintha 16 éves lettem volna! Hibát követtem el azzal, hogy mindenkinek elmondtam a történteket. Szomszédaim, barátaim kinevettek, kigúnyoltak, elpártoltak tőlem. Elkeseredésemben már azt fontolgattam, hogy az orvos által felírt szívgyógyszereket beszedem, s mindennek örökre vége... Amikor ezek a gondolatok jártak a fejemben, a gázkonvektor előtt megjelent egy idegen. 180 centiméter magas lehetett, vállig érő szőke haja volt. Fél méterre állt az ágyamtól. Azt kérdezte: el vagy keseredve? Erre azt válaszoltam, hogy nekem már semmi dolgom nincs ezen a világon. Amíg élek nem felejtem el a választ: Senki nem tudja, hogy mikor miért van rá szükség! Széttárta a karjait és ugyanúgy kihátrált a falon, mint 1991-ben. Olyan csodálat és lelki megnyugvás töltött el, hogy egyszerűen nem tudom elmondani..." A történet bizonyos mozzanatai újabb, hiányzó képdarabkát pótolnak. Segítettek az idegenek, de miért? (Erről bővebben olvashatnak az utolsó fejezetben.) Az ufonauták lakásban történő megjelenése nem minden esetben zajlik egyformán. Legtöbbször "erőszakos" beavatkozásokról kapunk híreket. A következő történet az eltérítéseknek egy jóval durvább változatáról szól. A helyszín Gyomaendrőd, az észlelő a gyermekeit egyedül nevelő Sz.Lili, fia Sándor valamint az esemény idején még otthon elő lánya. Az időpont:1992. december 7. Sz.Lili: "1989. augusztusában költöztünk Gyomaendrődre. Azon a bizonyos éjszakán 1 óra 2 perckor arra ébredtem fel, hogy ki kell mennem, bár konkrét célom nem volt. Keresztülmentem a fiam szobáján s a másik szobaajtónál egy hányingerszerű érzés tört rám. Amikor ráléptem a küszöbre, mintha mindkét lábamat egyszerre valaki kirúgta volna alólam. Ingázó mozdulatot végzett a fejem s ettől a pillanattól kezdve nem emlékszem semmire. A nappaliban van egy elektromos óra. Amikor ismét magamhoz tértem, ránéztem: 1 óra 25 percet mutatott. Tőlem jobbra az ablaküvegen keresztül neonszerű fénycsóva világította be a nappalit. Nem értettem a dolgot. A fejem zúgott s úgy éreztem, mintha ketté lenne fűrészelve. Bementem a fürdőszobába, ott leültem. Láttam magam fölűről: falfehér voltam, szemeim érdekesen kifejezéstelennek, furcsának tűntek. Már nem tudom mennyi ideje ülhettem ott, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki kiabál: "Ne hülyéskedj, kelj már föl!" Mint később kiderült, a lányom hangját hallottam. Kirohant a szobájából, mivel öccse ott feküdt a küszöbön. (Ahol én is elvágódtam!?) Megpróbált felkelni, de nem tudott, arccal beesett a szobájába." Sándor, a család legifjabb tagja szintén vegyes érzelmekkel emlékezett vissza a történtekre: "Édesanyám ott ült az ajtóban. Felkeltem az ágyamból, hogy megnézzem mi van vele. A következő amire emlékszem, hogy a nővérem kiabál: álljak fel, mit csinálok?! Nem tudtam felkelni, megpróbáltam, de hasra estem, így négykézláb másztam vissza az ágyamba..." Egy kis idő múlva Lili is visszament a szobájába, a család nyugovóra tért. Ám a történetnek még közel sincs vége. Sándor -miután lefeküdt- sokáig gondolkodott azon, hogy mi okozhatta a megmagyarázatlan eseményt. A válaszra nem sokáig kellett várnia. "Úgy szoktam aludni, hogy fejemre húzom a takarót. Amikor kis idő múlva kilestem alóla, akkor láttam a heverőm melletti fotelnál egy csillogó fekete alakot, melynek égtek a körvonalai. Kb. 1 méter magas lehetett, szeme deltoid alakú és sötét színű volt. Megijedtem és behúztam magam a takaró alá..." Másnap összeült a család, megpróbáltak választ találni arra a kényes kérdésre, hogy mi történhetett éjszaka. Lili lánya a történéseket annyival egészítette ki, hogy miután lefeküdt, látott egy pingponglabda nagyságú sárga gömböt, amely bakugrásban távozott, az ablaküvegen keresztül. Ezután megnézték azt a helyet, ahonnan a fény bevilágította a nappalit. A ház előtt egy téglalap alakú részben kis nyomok árulkodtak arról, hogy az események valóban megtörténtek! Lili felfigyelt még egy apróságra: "Az észlelés ideje alatt szúrós szagot éreztünk. Nem tudom mennyi ideig érződött, mert nagyon fájt a fejünk s ez lefoglalt minket. A rosszullét a délelőtt folyamán megvolt, aztán elmúlt..." Az esemény után -Lili feltehetően blokkolt- élményei kezdtek felszínre törni. "Bevillant egy kép, láttam magam kívülről. Egy nagy teremben feküdtem az asztalon és körülöttem 1 méter magas "valakik" álltak. Föntről egy neonszerű fénycsóva világított meg. Az alakok nyolcan voltak, még most is itt van a kép a fejemben." Az emlékezetes éjszaka óta nem jelentkeztek az idegenek, bár egy tavaly februári esemény után ismét reflektorfénybe került a téma. Lili a barátnőjéhez igyekezett gépkocsival, amikor különös dolog történt: "Nagylaposnál van egy kanyar, balról pedig egy erdősáv. Amikor odaértem, hirtelen fáradt és bágyadt lettem. Egyszerre csak arra eszméltem, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne, hanem Mezőtúr alatt a kishídon túl. Megdöbbentem, hogy egyik pillanatról a másikra hogy kerülhettem oda...!" A térképre pillantva megállapíthatjuk, hogy a két hely közötti távolság legalább 10 kilométer. Amennyiben az észlelő elaludt, akkor hogy úszhatta meg baleset nélkül az utat? Apropó autó! Tanulmányom írása közben egy szenzációs esetet vizsgáltam ki. Itt a középkorú hölgy nem a szenvedő alanya, hanem véletlen szemtanúja volt az eseménynek. A helyszín Kondoros, az időpont 1997. április 5. "Akkor éjjel nem tudtam elaludni. 2 óra körül arra lettem figyelmes, hogy az utcán -közvetlenül az ablakom mellett- valaki be akar indítani egy gépkocsit, de nem sikerül neki. Nagyon meglepődtem, mert előzőleg nem hallottam megérkezni az autót, nem láttam a fényét sem és nem tudtam rájönni, hogy kerülhetett ide. Kb. fél percenként újból és újból megpróbálta, sikertelenül. Elhúztam a sötétítő függöny szélét, kinéztem és egy hófehér (modern kombi) autót pillantottam meg. Az első lámpái nem égtek, csak hátul a féklámpák. Majd észrevettem, hogy közvetlen mellette egy másik, -mint később kiderült- piros színű gépkocsi is áll, de ennek csak a hátsó lámpáit láttam. Hangtalanul tolatni kezdett, majd megállt. Dél felől egy sárga fény (mint egy autó reflektora) közeledett, így beláttam az utastérbe. A volánnál egy "kisgyerek" ült, aki a fejét lassan föl-le mozgatta. Elnyúlt koponyája, nagyon vékony, hosszú nyaka és borzasztó hegyes álla volt. A fényben megcsillant a fekete szeme. Legalább 10 másodpercig figyeltem, majd a két gépkocsi elindult dél felé, de csak a fehérnek volt hangja. Nagyon megijedtem a furcsa lénytől, féltem, hogy észrevett..." Hangtalanul közlekedő autó, közeledő sárga fény, elnyúlt koponyájú, hosszú nyakú, hegyes állú, csillogó fekete szemű lény. Vajon mi történhetett április 5-én éjjel Kondoroson? Egy eltérítés utolsó szakaszába nyerhetett bepillantást az észlelő? Kutatásaim során többször találkoztam olyan esettel, ahol kisgyerekek voltak az észlelők. Kecskeméten rendezett körülmények között él az a család, amely először szolgáltatott bizonyítékokat számomra a gyermekeltérítésekkel kapcsolatban. (Az esetet Nagyváradi Béla és Molnár Tibor vizsgálta ki.) A szülők hálószobájukban éjszakánként lila sinushullámszerű fényeket észleltek, ám a fényforrást nem sikerült megpillantaniuk. Néhány nappal később a SAT l-en éppen rajzfilmet néztek, amikor az akkor hároméves kisfiuk a képernyőre mutatva meglepő megjegyzést tett: "Ott a barátom!"(A pókember) Rajz is készült a haj, fül és orr nélküli jövevényről, aki -mint a kisfiú elmondta- éjszakánként meglátogatja és elviszi. Hogy miért nem rajzolta oda ezeket a fontos fejrészeket? A válasz egyszerűen hangzott: Mert nem volt neki! Mielőtt bárki bármilyen elhamarkodott megjegyzést tenne az eset kapcsán, vegye figyelembe: mindezt egy hároméves gyerek mesélte el. Teljesen kizárt, hogy valaki ilyen korban ufológiával foglalkozzon. Az elmondott élményt valós és átélt történéseknek kellett kiváltaniuk. Ugyancsak érdekes momentum, hogy nagyobbik gyermekük is különös képességgel lepte meg a szüleit: ötéves korában egyik napról a másikra folyékonyan kezdett olvasni, pedig az égvilágon senki nem tanította rá. A Magyar Televízió Apropó című műsorában ismerkedhettünk meg a magyar csodagyerek Sz. Márton történetével. A látottak magukért beszéltek: a nyolcéves fiú IQ-ja 195 (!), ezzel máris a világ zsenijei közé tartozik. Szeretetre méltó viselkedésével, fantasztikus tudásával és természetéből fakadó szerénységével hamar belopta a szívünkbe magát. Átlagon felüli képessége két és fél éves korában mutatkozott meg először: felismerte az autók rendszámait; háromévesen folyékonyan olvasott; ötévesen két hét alatt megtanult írni. Mitől ez a nagy tehetség? -egy ország tette fel magának a kérdést. Összefüggésbe hozták a csernobili atomerőmű tragédiájával, mivel édesanyja akkor volt terhes vele, születése pedig egybeesett a miskolci kolifertőzéssel. Én mással magyarázom. Van a történetében egy érdekes fejezet, ami elgondolkodtató: "Négyéves lehettem, amikor megtalált mindig egy rémálom. Ott álltam a hálószoba ajtajában, nyitva volt, az ablaknál feltűnt valami furcsa élőlény. Nem szoktam olyanokat olvasni, amitől rémálmaim lehetnek. Az álmaim, érzéseim egy része visszatér az életembe is. Egyszer azt álmodtam, hogy az édesapám egy C 64-es számítógépet rak össze. Adogattam a részeket, s a kezemnél valami furcsa mágneses mezőt éreztem. És zúgást hallottam, amire fölébredtem. Pár nappal később a kezem körül ugyanezt a mágneses mezőt éreztem. Nekem minden jó volt. Még a legkülönösebb élményeim is. Például amikor egy fénygömb követett, amit csak én láttam, a szüleim nem!" Ablaknál feltűnő furcsa élőlény, mágneses mező érzékelése, zúgás, követő fénygömb. Valami történt négyéves korában Mártonnal. E feltételezés valószínűbb a csernobili "jótékony" atomfelhő-hulladék manipuláló hatásának hipotézisénél. 1995. február végén egy szimpatikus szarvasi házaspár keresett meg, mivel 1991 őszén háromórányi idő nyomtalanul eltűnt az életükből. A kivizsgálás során kiderült, hogy két lányuk közül Zitának 10 éves korában volt egy érdekes "álma". (Ha ugyan álom volt!) A kép rögtön az UFO-ban kezdődik. Egy általa raktárnak nevezett helyen, "ládákkal" kirakott falak között találta magát a család többi tagjával együtt. (Erre csak ő emlékezett vissza) A helyiségben két 160 centiméter magas, kopasz, nagy fekete szemű, pici orrú és szájú lény vigyázott rájuk. Füleket nem látott, ruhájukra pedig már nem emlékezett. A raktár közvetlenül egybenyílt egy négyszögletes, fehér falú műtővel. Bent három hasonló külsejű ufonauta vizsgálta az asztalon fekvő ismeretlen embert. A műtőasztal fölötti kerek fényforrásokon sok-sok apró fény világított. Testvére nehezen tudta elviselni a megváltozott körülményeket. Menekülni próbált, ebben az egyik lény megakadályozta. Pisztolyszerű tárgyat irányított a lába elé, melyből zöld fénysugár vágódott ki. Megelőzve a további ellenállást, a családot kb. öt centiméter széles, nyúlós anyaggal "összekötötték". Az álomkép itt megszakadt. Az otthon elvégzendő analízis érdekében lerajzoltattam a "legénységet". A képről visszaköszönő alak klasszikus, a hazai és nemzetközi szakirodalom számtalan esetben beszámolt ilyen külsejű jövevényekről, vagy ahogy mindenki nevezi őket: szürkékről. Ez az álom is valós élményeken alapult, számomra ez nem kétséges. A viszonylag fiatal korban történő megfigyelés, látogatás nem XX. század végi jelenség. Több tucat jegyzőkönyv tanúskodik idősebb személyek gyermekkori UFO-élményeiről. Ilyen különös élményekről számolt be egy budapesti észlelő, L. Kornélia is. "Sok gyermekkori esemény foglalkoztat engem. Visszaemlékszem kb. 4 éves koromig a dolgokra. Egyszer napközben az ágyon játszottam. A helyiség egy oldalsó kisszoba volt. Arra lettem figyelmes, hogy egy magas alak van a szobámban, aki lassan emelkedett a plafon irányába. Bő ruhaféleségben volt és szépen eltűnt a padláson, holott nem is volt feljáró a helyiségben. Kiabáltam anyukámnak: Anyu, itt van egy nagy "valaki", megy fel a padlásra. Berohant hozzám, de ő már nem látott semmit. 13-14 éves koromban történt esetet csak azért említem meg, mert évekig törtem a fejem azon, hogy ki lehetett az a fehér ruhás alak, aki éjnek idején a félig beüvegezett ajtón felemelt kézzel benézett rám. Megbénultam és innen nem emlékszem semmire. Reggel furcsán ébredtem. Fél évszázaddal később jöttem rá, hogy mi is történhetett valójában. Sírtam, eszembe jutott, milyen kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben. Eszembe jutott még, hogy 14-15 évesen sötétedés után mindig felöltöztem és úgy másfél kilométerre kigyalogoltam lakatlan területre. Egy patakon kellett átmennem, ahol egy kivágott akácfa szolgált hídként. Azon átlépkedtem és minden este -akár hóban is- megtettem ugyanezt az utat. Mintha valaki kötelezett volna ezekre az értelmetlen esti kirándulásokra! Egyszer találkoztam egy férfival, aki messzebbről szólt hozzám. Kérdezte hová megyek, hol jártam. Nem emberi hangja volt, úgy beszélt, mint egy robot, de mivel nem láttam semmi rosszindulatot nála, válaszoltam. Miután eltűnt (nem elment, eltűnt- a szerző), azon vettem észre magam, hogy ahol megyek, én azt az utat már előbb megtettem. Hajnal felé értem haza." A koreográfia ugyanaz. Fiatal kor, szobában megjelenő alakok, lebénítás, megmagyarázatlan éjszakai kirándulások, robothangon megszólaló idegenek, elveszett idő. Figyelemre méltó apró mozzanatok, tudjuk, ezek jellemzik az ufonauták megjelenését és tevékenységét. Egybeesések, melyek fél évszázad alatt sem változtak, legfeljebb finomodtak. A gyerekek beszámolóira jellemző, hogy az átélt élményeket és tapasztalatokat mindig valamihez hasonlítják. Legjobb példa erre egy békéscsabai kisfiú esete, melyet kutatótársammal Ladnyik Péterrel vizsgáltunk ki. Ádámka különös élményeire a nagyszülei hívták fel a figyelmünket. A mindössze 7 éves kisfiúval különös dolgok történtek. Az 1993. március 14- én éjszaka lejátszódott eseményt annyira furcsának találta a nagymama, hogy naplójába lejegyezte, így pontos képet kaphattunk a történtekről. "Ádám és az édesanyja itt aludt nálunk. Fél egykor arra ébredtünk fel, hogy sír és azt hajtogatja, hogy fáj, fáj, fáj! Margit (az édesanyja- a szerző) hiába kérdezgette, hogy mi fáj, ő egyre csak sírt, miközben belekapaszkodott az anyja nyakába. Ez legalább másfél óráig tartott, már azt tervezgettük, hogy bevisszük az ügyeletre. Erre azonban nem került sor, mert megnyugodott. Megvártam , míg betakaróztak, majd leoltottam a villanyt. Ádám hirtelen felült és a varrógép felé mutogatva mondott magyarázott valamit. Mi semmit nem értettünk belőle. Hiába kérdezgettük, mit álmodott, nem kaptunk rá választ. Később aztán elaludt, a villany pedig az éjszaka hátralévő részében égett. Reggel fájdalomnak nyoma sem volt. Megkérdeztem, hogy mit álmodott, erre azt felelte, hogy bácsit! Hiába kérdezgettem, többet nem árult el... A férjem fel akarta venni a TV-ből az angol nyelvleckét, de valami oknál fogva nem sikerült. Szétszedte a videót s ahogy kapcsolgatta, a kazetta csattogva visszaugrott a helyére. Ádámka ekkor összerándult ijedtében. El kellett vinnem, mert azt hajtogatta, hogy itt van a csúnya bácsi! Délután a lányommal az udvaron beszélgettünk, amikor odajött hozzánk azzal, hogy sötétet álmodott, ott fönt. Mondott még olyat is, hogy anya megyen, de erről sem tudtunk meg többet. Érdekes, hogy akkor éjjel mind a ketten lezsibbadtunk. Április 11-én a lányomék ismét eljöttek hozzánk. Ádám játszott, majd hirtelen odaszaladt az anyjához sírva. Bemutatott a szobába és többször azt ismételgette, hogy ott van! Lehet, hogy eszébe jutott a március 14-i álom?" Tényleg csak álmodta az egészet? A második élmény után már erősen megkérdőjelezhető mindez. Ádám ekkor a negyedik életévét taposta. Margit még mindig értetlenül áll az esemény előtt: " 1994-ben történt. Korházban voltam, a nagyszülei vigyáztak rá. A ház hátsó részében játszott, amikor bejött egy zöld színű, nagy fejű "valaki", akinek hártyák voltak az ujjai között. Megfogta a mellkasánál két oldalt és "koszos" lett tőle. Nagyon megrémült..." A harmadik élménye már teljes mértékben megerősítette azt a feltevésünket, hogy itt egy látogatássorozattal állunk szemben. A történet annyira bonyolult, hogy e kiadvány keretében nincs módunk az ismertetésére, mindössze a számunkra leglényegesebb dolgot, a hasonlatokat emelném ki. (Pontosan idézve Ádám szavait) "Bejött a "barátom" a szobába; elvittek az "ő földjükre", azt mondták, hogy egyre jobban süllyesztjük a Napot; a Hold mindig eltakarja a Napot és mindig este van, mert elzavarja a Napot; gépvilágítót kell használniuk: egy ilyen puska, abban van egy ilyen villany, aztán pedig úgy, hogy megnyomják a ravaszt, akkor felnyitódik az a ... izé, aztán pedig abból kijön a fény. A "jó kutató" olvas a sorok között. Az ufonauták megjelenését, legfontosabb felszerelését és a bázisát (Hold túlsó oldalát) írta le Ádám. Ami azonban ezután következett, az még minket is meglepett! Leírta a külsejüket (szürkék voltak), megemlítette, hogy voltak kis lények is, akik úgy néztek ki, mint az apukájuk! S nagy örömmel újságolta, hogy adtak egy rádiót, ami hóból vagy fagyból van csinálva. Ha elromlik elolvad! Mi lehet ez? Az implantátum! (Bámulatos a hasonlat!) Valami történt elődeinkkel, valami történik gyerekeinkkel és valami történik velünk! Különös dolgok ezek, olyanok melyekre talán idővel választ kapunk. S addig mi lehet a feladatunk? Csak figyelni őket - a figyelőket!