Egyéb galaxisok


A Betelgeuze foltjai.

Amikor Kopernikusz (1473-1543) kimondta, hogy a Föld a Nap küröl kering, a korabeli csillagászok egy része nem hitt neki. Azt mondták, ha igaza lenne, akkor a Föld mozgása miatt a csillagok - egy év periódussal - látszólag ingadoznának az égen. (Parallaktikus elmozdulás.) Ezt azonban nem tapasztaljuk, tehát a Föld nem mozoghat. Kopernikusz szerint a csillagok parallaktikus elmozdulását csak azért nem látjuk, mert a csillagok igen messze vannak. Kortársai ezt sem fogadták el, mert ehhez a csillagoknak olyan messze kellene lenniük, ami akkor hihetetlennek tunt. Mégis Kopernikusznak volt igaza. Azóta sok csillag távolságát sikerült megmérni (többek között épp a parallaktikus elmozdulás észlelése útján), és kiderült, hogy a legközelebbi csillag is több mint 4 fényévnyire van a Naprendszertol. Ezért a legnagyobb távcsövek is pontnak mutatják a csillagokat. A legkorszerubb megfigyelési technika tette csak lehetové, hogy néhány közeli óriáscsillagot, így a Betelgeuzéról (ez a téli égbolt Orion csillagképének legfényesebb tagja, az "a" (alfa) Orionis, tolünk kb. 470 fényévnyire van) olyan képeket készítsünk, amely bizonyos részleteket is mutat a csillagon. Felszínén ugyanis huvösebb és melegebb foltok vannak, és ezeket, bár nagyon elmosódóan, de sikerült lefényképezni.

Beteigeuze (Betelgeuze, Betageuze a Orionis), elsorendü vörös csillag az Orion K-i vállán. Gyöngén, de szabálytalan fényváltozással bír, melynek periodusa 196 nap. Spektruma a III. a tipus kitüno képviseloje s azért nevezetes, mert a fényváltozás spektruma egy vonalcsoportjának változásával függ össze. Pontosan meghatározott helyzeténél fogva a Bessel-féle alapcsillagokhoz tartozik.

A "B"(béta) Pictoris körüli felho

Ma úgy tudjuk, hogy a Naprendszer egy csillagközi por- és gázfelho összetömörülésébol jött létre. A nagyjából gömbölyu, forgó felho a forgás miatt egyre laposabb lett, surusége nott; közepén kialakult a Nap, s a körülötte megmaradt anyagból álltak össze a bolygók. Ha ez így történt, és nemcsak a Nap, hanem más csillagok is így keletkeznek, akkor ma is kell lenniük olyan csillagoknak, amelyek körül még ott van a lapos por- és gázkorong, a bolygórendszer ose. Az ilyen korongot a Föld felszínérol nem lehet észlelni, de mesterséges holdon elhelyezett infravörös távcsovel igen. Néhány csillag mellett sikerült is ilyen felhot kimutatni, így a "B"(béta) Pictors nevu csillagnál is.

Az Orion köd

Orion, az egész égboltozat legékesebb csillagképlete és fényes csillagjainak nagy száma miatt téli éjjeleink kiváló dísze. 4 ó. 36 p. és 6 ó. 20 p. rektaszcenzió s 15° északi és 10° déli deklináció között fekszik s mintegy 100, szabad szemmel látható csillaggal bír, melye között 2 elso-, 4 másod- és 4 harmadrendu csillag foglaltatik. Az elobbiek a vörös fénye által kitüno Orionis v. Betelgeuze és a vakítóan fehér Rigel v. Orionis. A ketto között egyenes vonalban három másodrendü csillag fekszik, az Orion öve vagy Jakab botja (a magyar nép inkább szt. Péter pálcájának nevezi). Ezek alatt fekszik a szabad szemmel is látható óriási szabálytalan Orionköd, mely tátongó oroszlánszájhoz hasonlít, melynek nyilásában a híres csillagtrapéz fekszik. Rigel, Sirius, Procyon, Pollux, Capella és Aldebaran elsorendu csillagok egy hosszúra nyúlt hatszöget alkotnak, mely az ég legszebb tájéka. Határain belül fekszik még egy elso-, 8 másod- s több mint 12 harmadrendu csillag. Orion a magyar nép felfogása szerint a kaszás, ki mögött az ebédjét vivo, Sánta Kata ballag; ezt a csillagzatot már Job, Homer és Hesiodos is említik: a görög mitosz szerint a vakmero krétai vadász, Diana és Latona kiséroje. A Nagy Orion-köd távcsovel igen érdekes látványt nyújt, színes csillagászati felvételeken még szebb. Érzékeny muszerekkel a Orion-köd foszlányait az egész csillagkép területén ki lehet mutatni. Viszonylag suru ruru része 30 fényév, legfényesebb vidéke 5-6 fényév átméroju lehet. Tolünk mintegy 1000-1500 fényévnyire van. A színképelemzés tanulsága szerint anyagának nagy része hidrogén. Belsejében igen fiatal, legfeljebb 15 ezer éves csillagokból álló csillagtársulás van; ezek eros sugárzása készteti fénylésre az Orion-köd anyagát. Kissé távolabb néhány százezer, még távolabb (az Orion öve környékén) néhány millió éves csillagok találhatók, ezek együtt az Orion-asszociációt alkotják.
A vidék tehát születo csillagok bölcsoje.

A Lófej köd

A csillagközi anyag csak akkor fénylik , ha benne vagy közelében erosen sugárzó, forró csillagok vannak. Ilyenek hiányában a felho sötét, jelenlétét csak az árulja el, hogy a mögötte lévo égitestek fényét a sötét köd elnyeli. A sötét felho alakját akkor lehet a legjobban szemügyre venni, ha mögötte véletlenül világító gázköd van. Ilyen a Lófej-köd, amely az Orion csillagképében van. Az IC434 jelu világító hidrogénködöt a képen szintén látható "....." Orionis csillag sugárzása gerjeszti. Elotte, tolünk talán 1200 fényévnyire helyezkedik el az eléggé ismert Lófej-köd, amely nevét jellegzetes alakjáról kapta. Sötét kontúrja szépen kirajzolódik a fénylo háttéren. Távcsoben, szabad szemmel vizsgálva, nem könnyu megtalálni. Megfelelo színszurok segítségével készült fényképfelvételek azonban szépen megmutatják.

A "R" (ró) Ophiuchi körüli köd

A csillagközi felhok anyaga nagyrészt hidrogén, de nem tiszta, hanem egyéb anyagokat is tartalmaz. Ezeknek az anyagoknak az atomjait, molekuláit a közelben lévo forró csillagok sugárzása gerjesztheti, és akkor e részecskék bizonyos hullámhosszú, azaz meghatározott színu fényt bocsátanak ki. Hogy milyet, az a gerjesztett részecske fajtájától és a felho fizikai viszonyaitól függ. A csillagközi felhok különbözo részei különbözo színösszetételu fényt bocsát ki, s az érzékeny színes fényképeken nagyon látványos képet adnak. De még ennél is érdekesebb a felhok "rádióképe", amit a korszeru muszerek részletdúsan elo tudnak állítani. A csillagközi térben eloforduló vegyületek ugyanis többnyire nem a látható, hanem a rádiótartományban sugároznak, így a felho anyagának bonyolultabb molekuláit a rádiósugárzás vizsgálata árulja el. A csillagközi felhokben egyébként eddig - meglepo módon - többféle szerves molekulát is kimutattak, így metilamint, etilalkoholt stb. Ezek a molekulák nem szerves úton keletkeztekn s cak azért tudnak megmaradni a csillagközi tér mostoha körülményei között, mert ott a gázsuruség igen csekély lévén, a részecskék csak igen ritkán "zavarják" egymást. A "R" Ophiuchi körüli felho nemcsak nagyon szép, a rádióképbol, illetve rádiósugárzása elemzéséébol kiderült: e felho sok, viszonylag összetett molekulát tartalmaz, csillagok is keletkeznek benne.

A Magellán felho

Századunk elején még senki nem tudta, hogy a Tejútrendszer egyben az egész Világegyetem-e, vagy van még más tejútrendszer is. Ennek eldöntéséhez egyrészt meg kellett határozni Tejútrendszerünk méreteit, másrészt módszert kellett kidolgozni óriási távolságok mérésére. Ha már tudjuk, mekkora a Tejútrendszer, és találunk égitesteket, amelyek már "nem férnek bele", akkor a Tejútrendszer még nem az egész Világegyetem. A Magellánfelhok bizonyos periodikusan változó fényességu csillagainak, az úgynevezett cefeidáknak a vizsgálata szolgáltatta az elso módszert nagyon távoli égitestek távolságmérésére. Fölfedezték ugyanis, hogy e csillagok annál fényesebbek, minél hosszabb a fényváltozásuk periódusideje. Ezért bármely cefeida periódusának megmérésébol megmondhatjuk, milyen fényes a csillag. Ebbol, figyelembe véve azt is, milyen fényesnek látszik, kiszámítható a távolsága. Eszerint a Magellánfelhok tolünk mintegy 200 ezer fényévnyire vannak. Minthogy a Tejútrendszer átméroje alig feleekkora, e felhok messze túl vannak a Galaktika határain, úgynevezett külso tejútrendszerek (extragalaxisok). Alakjuk szabálytalan, a gravitáció kapcsolja össze oket a Tejútrendszerrel. Úgy is szokták mondani, ezek ( s még néhány kis galaxis) a Tejútrendszer kiséroi.

A Centaurus "A"

Azokat a tejútrendszereket, amelyek sokkal több energiát bocsátanak ki rádiósugrzás, mint fény formájában, rádiógalaxisoknak nevezzük. Ilyen például az M82 és az M87 is, de jellegzetesebb rádiógalaxis a Centaurus "A". Ennek optikai képe olyan furcsa, hogy régebben két, éppen összeütközo galaxisnak tartották. Távolsága kb. 15 millió fényév. Rádiótávcsovel kimutatható igen érdekes szerkezete: optikailag látható elliptikus galaxis két oldalán egy-egy rádiósugárzó "szárny" helyezkedik el. Ez a szerkezet mintha arra utalna, hogy a Centaurus "A" magjában is robbanás történt, s ez dobta ki szimmetrikusan két irányba a rádiósugárzó hidrogénfelhoket.

A Virgo-halmaz

A tejútrendszerek általábban nem egyesével, magányosan járják útjukat a térben, hanem kisebb-nagyobb halmazokat alkotnak. Van olyan galaxishalmaz, amelynek csak néhány tagja van, de akad több ezer tagú is. Ilyen galaxishalmaz a már említett lokális csoport, amelybe a Tejútrendszer is beletartozik. A Szuz és az Oroszlán csillagkép határa irányában van a Virgo-halmaz közepe. Ez talán 42 millió fényévre van tolünk. A halmaz legfényesebb tagja az M100 jelu tejútrendszer, de nem sokkal halványabb nála az M82 sem. E halmazba tartozik a Sombrero is. A Virgo-halmazt néha lokális szuperhalmaznak is nevezik. Átméroje mintegy 10 millió fényév, bonyolult szerkezete pedig térbeli térképen fölrajzolva egy virágra emlékeztet. Ennek a formának a kialakulása feltehetoleg annak köszönheto, hogy a tejútrendszerek születésének alapanyagát képzo hidrogénfelhok nem voltak egyenletes suruséguek, és a kezdeti szerkezet nyomai láthatók a halmazon még ma is. Ez a helyzet különben a többi galaxishalmaznál is. A számítógéppel végzett vizsgálatok szerint a legtöbb galaxis és halmaz vonalakba, felületekbe tömörül, amelyeket egymástól nagy üres térrészek választanak el.