Amikor már teljesen feladtam a reményt, hogy újabb találkozásban legyen részem, akkor történt életem legjobb, leghihetetlenebb, legfantasztikusabb esete. Ez valóságos csoda volt, ami valamiféle spirituális forgószelet keltett bennem. Már húsz hónap telt el a legutolsó találkozásom óta. Miután elköltöztünk New York-i lakásunkból, véget értek a heti, sõt gyakran napi látogatások. A Texasban töltött évek alatt csupán kétszer kerestek meg az idegenek. Az elsõ évben éjszakáról-éjszakára meditáltam, de gyakran dühbe gurultam, majd reményvesztetté váltam. Éjjel gyakran a saját zokogásomra riadtam fel és persze felébresztettem a feleségemet is. Végül összeszedtem magam és újból dolgozni kezdtem. Megértettem, hogy egy olyan félelmetes háború katonája vagyok, ami az emberi lélekét folyik. Mivel én a jók és szabadok oldalán állok, az a sorsom, hogy megvessenek, zaklassanak és gyûlöljenek. De minden durvaság, amit el kell viselnem, valójában egy, a mellemre tûzött érdemrend. Amikor rájöttem erre, azt is megértettem, miért nevezett egyszer egy látogató a szerencsések legszerencsésebbikének. Amikor már teljesen feladtam a reményt, hogy újabb találkozásban legyen részem, akkor történt életem legjobb, leghihetetlenebb, legfantasztikusabb esete. Ez valóságos csoda volt, ami valamiféle spirituális forgószelet keltett bennem. Torontóban voltam, egy szállodaszobában. Az új könyvemet bemutató turné utolsó napja volt, amikor hajnali háromkor arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtón. Felkeltem, elõször azt hittem, hogy elaludtam és a reggelit hozó pincért hagyom ácsorogni. Kikiáltottam neki, hogy borzasztóan sajnálom és máris kinyitottam az ajtót. De nem a szobaszolgálat volt, hanem egy sötét ruhát viselõ férfi surrant szobába. Alacsony volt, alig százhúsz centis lehetett, arcvonásai élesek voltak. Kétségkívül valami humanoid lény volt. Utánamentem, már teljesen felébredtem, szó sem volt semmiféle megváltozott tudatállapotról. Egy félórát beszélgettünk. Amikor megkérdeztem tõle, honnan jött, azt felelte, Torontóból. Aztán afelõl érdeklõdtem, vajon emberi lény-e, igenlõ választ adott, de hozzátette, hogy nem fizet adót. Az is érdekelt, élt-e valaha a Földön kívül. Azt mondta, hogy létezik egy magasabb világ, s valamikor talán az emberek is megszerzik a jogot, hogy még életükben beléphessenek oda. Aztán a látogatóm azt mondta, hogy a világunk visszavonhatatlanul elveszett. Szerinte azok, akiknek az adót fizetitek, az utcára fognak kerülni, mielõtt ez a szenvedés véget ér. Miféle szenvedés? – kérdeztem. – Meg fogjátok látni a jelet a tûzben. Bolygótok élete fordulóponthoz érkezett. Sokan el fognak pusztulni. Minden általa kiejtett szó mögött rengeteg, ki nem mondott kijelentés rejtõzött, amik, miközben beszélt, behatoltak az agyamba. Gyorsan elõkaptam egy sárga jegyzettömböt és felírtam pár dolgot. Megkérdeztem, be fognak-e avatkozni a látogatók? Nem. Ha képesek lennének rá, elvinnének-e innen bárkit? Csak némán bámult rám, a tekintete vágyakozónak, esetleg szomorúnak tûnt. Valójában nem is tudom, hogyan írjam le, mit éreztem, ahogy nézett engem. Aztán felmerült bennem egy régi emlék, és hirtelen rájöttem, ki ez a teremtmény. Azóta, amikor 1971-ben elõször találkoztam vele a Central Parkban, én huszonhét éves, viszonylag naiv, új házas fiatalember voltam. Azóta megtudtam, hogy létezik egy hihetetlenül titkos földönkívüli csoport, amely ismeri az emberi lélek igazi ösvényét. Akkor azt mondta nekem, hogy egy napon szerepem lesz abban, hogy ez a rejtett út napvilágra kerüljön. Megtanította nekem, mit kell tennem, én pedig elraktároztam azt a memóriámba. Majd megkérdeztem, mit kell tennem, de õ csak a fejét rázta. Mielõtt vendégem távozott volna, megitatott velem valami folyadékot. Emlékeztetett rá, hogy gyermekkoromban is ugyanilyet kortyoltam. Közölte, hogy a lé életem struktúráit tartalmazza, egészen a mai éjszakáig. Azért jött ide, hogy átnyújtsa a második csészét, ami mostantól a halálomig tartó idõszakra szól. Azt is tudatta velem, hogyan és mikor fogok meghalni, de azt is hozzátette: ne felejtsd el, hogy küldetésed van. Világotok agonizál. Akik ma uralkodnak fölöttetek, azokat a jövõ ezernyi generációja fogja megvetésével sújtani. Nevük korokon keresztül fog visszhangozni, akár a pokol legsötétebb démonaié. Ugyanakkor az örvényen keresztül vezet egy út, s akik keresztül jutnak rajta, azoknak gyermekük lesz, és az emberiség fennmarad. De csak a puszta életüket tarthatják meg. Elmondta nekem, mi fog történni és felhívta a figyelmemet a bekövetkezõ jelekre. Rémületes módon találkozásunk után egy hónapon belül kettõ már fel is bukkant: a nagy tüzek és a nyugati óceán vizében a hideg. A bemutató turné végeztével hazatértem, s utam egy olyan városba vezetett, ami fölött füstfelhõ derengett, mivel Dél-Mexikóban és Közép-Amerikában hatalmas tüzek söpörtek végig. Aztán megtudtam, hogy a valaha feljegyzett legerõsebb La Nina lehûtötte a Csendes-óceánt és megtizedelte a tenger élõvilágát. De azt is megtudtam, mit jelent mindez a jövõ számára és mit tehetünk, mit kell tennünk azért, hogy a velünk élõ fajok legalább egy részét megmenthessük, mielõtt belezuhanunk az eljövendõ káoszba. A magam részérõl mindig túl önhitt voltam ahhoz, hogy higgyek a millenniumban. Nem fogadtam el a nagyképû, jóslatoknak álcázott jövõ-látomásokat, amik mindenféle katasztrófákat jövendöltek. Vendégem nem beszélt a víziókról, csupán világossá tette elõttem ama csodálatos esetnek a titkait, ami 1971-ben történt velem. Most már rátaláltam az igazsághoz vezetõ rejtett ösvényre. Tehát a következõ, s vélhetõen utolsó könyvem ezzel a találkozással foglalkozik majd, az emberiség mivoltának rejtett jelentésével. Ó, ha mindenki megértené, mirõl is van szó...